Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Természettudományok - Bálint Zsolt: Egy xeromontán boglárkalepke: A Plebejus pylaon (Fischer von Waldheim, 1832) és rokonsági köre (Lepidoptera, Lycaenidae), I.

38 BÁLINT ZSOLT Összefoglalva: Az 1930 óta eltelt mintegy huszonöt évben megszületett az első olyan munka, ami megpróbálta összefogni és rendszerezni a csoporttal kapcsolatos ismereteket {Forster 1938). Sajnos Forster megoldása nem bizonyult kielégítőnek, mivel nem adott megnyugtató választ alapvető, a pylaon rokonsági kör rendszerezésekor fölmerülő állatföldrajzi és más jellegű problémákra. Forster előbb említett munkájával kapcsolatos első kérdőjeleket már Szabó (1954) sephirus-cikkében is találunk. Elkezdődik a földrajzi változatok alfajként való leírása. 1957-től napjainkig Beuret (1961) minden kritika nélkül követi Forstert, amikor az alpesi „pylaon"-t ismerteti. Agenjo (1967) leírja a „ssp. galani"-t, mint pylaon alfaj. Sauter (1968) fölállítja a Plebejides génuszt a pylaon, martini és vogelii fajok számára. Generotípusként &pylaon-X jelöli meg, bár vizsgálatait nyilvánvalóan a svájci trappin végezte. GOZMÁNY (1968) már szerepelteti a Plebejides génuszt, ami alatt a kárpát-medencei .уф/г/п/s-populációkat pylaon-a\fajként tárgyalja. A Szovjetunió nappali lepkéinek jegyzékét Korshunov (1972) publikálja. Itt a Plebejides már szubgénuszként szerepel, amibe a „pylaon Fish. Waldh." és a „turcmenica Forst." fajok tartoznak. Érdekes módon a zephyrinus Christ, taxont a Plebejus Kluk alatt találjuk. Higgins (1970 majd 1975) követi Forster munkáit, bár megjegyzi, hogy egyes szerzők külön fajoknak tartják a fölsorolt sephirus, trappi és hespericus taxonokat. Junge (1971) megtalálja Dél-Tirolban a trappit. Összehasonlítja azokat a többi ismert pylaon alakkal, és megállapítja, hogy eddig ismeretlen alfajt fedezett föl. „Plebejus pylaon F. W. delattini ssp. n." néven írja le. Bustillo és Rubio a hespericus újabb előfordulási helyeire bukkan (Bustillo y Rubio, 1972). A populációk apró jellegzetességekben különböznek az eddig leírtaktól, így az irodalom általuk két újabb alfaj ismeretével gazdagodik: „Plebejus (Plebejus) pylaon matildae nov. subsp." és „Plebejus (Plebejus) pylaon pardoi nov. subsp.". Két „pylaon" taxont ír le Nekrutenko (1975) a NyugatKaukázusból, az „abchasicus"-t és az „albertii"-t. Brown (1976) a Peloponnészoszi-félsziget nappali lepkéit kutatva gyűjt sephirusokat. A példányok eltérnek a többi balkáni populációtól, így a görög sephirust „Plebejus pylaon brethertoni ssp. n."-ként vezeti be a szakirodalomba. Rose (1986) az általa Izraelben gyűjtött anyagot földolgozva többek között kitér arra is, hogy a palesztinai „pylaon" revízióra szorul. Kudrna (1986) szerint a sephirus, trappi es a hespericus három önálló „morphospecies". Rendszertanában Forster 1938-as munkáját (Forster 1938a) követi. Bálint (1987) jegyzeteket fűz a ду/аои-csoporthoz, s leír egy újabb taxont Macedóniából „Plebejus (Plebejides) sephirus ssp. magnifiais" néven. Doktori értekezésében Munguira (1987) а hespericus fejlődési alakjait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a „pylaon" ibériai taxonjai mind azonosak az elsőként leírt hespericus-szal, amely a déluráli törzsalak alfaja. Bálint és Kertész (1989) átfogó munkában ismerteti a Plebejides alnémet. A taxonokat főként Varga munkásságára támaszkodva (Varga 1977 és 1989) földrajzi csoportokba tömörítik, ezzel utalva arra, hogy ezek a Jó fajok és alfajok". Összefoglalva: Folytatódott a földrajzi változatok alfajként való leírása. Szintézisre Forster munkája után senki sem vállalkozott. Néhány helyen már föltűnik egy újabb revízió igénye (Larsen and Nakamura 1983, Bálint (1987). A Plebejus kluk, 1802 (sensu Forster) génusz és ezen belül a Plebejides Sauter, 1968 taxon filogenetikai kapcsolatai, rendszertani helyzete Már Szabó (1954) megállapítja, hogy a Forster (1938a)-féle Plebejus nemzetségen belül, ha figyelembe veszünk minden tényezőt, a/?y/aon-csoport egy különálló egységet alkot. Forster idézett munkájában ebbe az alnembe („Unterattung"!) sorolta a következő taxonokat: „argus L. (generotípus), eversmanni Stgr., lucifera Stgr., eurypilus Frr., pylaon Fisch. W., martini Ml., vogelii Obth., loewii Zell., fergana Stgr." később (Forster 1940) az eversmanni-lucifera rokonsági körébe helyezi a felicis Obth-t is, amelyet viszont előbb idézett munkájában Albulina Tutt, 1909 fajként szerepeltetett. Sauter (1968) kifejezetten аду/яои-csoport tagjai számára állította fel a Plebejides taxont, amely az eredeti leírásban „Plebejides gen. nov., Typus: Plebejus pylaon Fisch.-W."-ként került leírásra, s magába foglalja még a martini-t és a vogelii-t Ez utóbbiról Sauter megjegyzi, hogy nem ismeri. A leírás előtt a Plebejides szerzője jegyzeteket fűz Forster Plebejus-ahoz: Stempffer (1937)re hivatkozik, aki a lucifera Stgr., eurypilus Frr. és loewi Z. fajokat nem az argus Linnaens, 1758 generotípusú Plebejusba, hanem a lucifera Stgr.-t az Albulina, míg a fönnmaradó két fajt a Polyommatus, akkor generikus szinten tárgyalt taxonokba sorolta. A fönnmaradó fajokat nem tudta megvizsgálni. Idézi Beuret (1961) munkáját is, aki lényegében csak Stempffert ismétli. Sauter sorai ellenére mind a mai napig sokan még a Polyommatini-k rendszerében az említett fajokat Forster 1938-as munkája alapján rendszerezik (Korshunov 1972, Sakai 1981), s az irodalomban leggyakrabban sze-