Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Füzes Endre: Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

NÉPI ÉPÍTKEZÉS MECSEK-HEGYALJÁN 227 Aztán vette a következő babicát és melléje tette. A térdével odaszorította, majd a már odakötözött babica egyharmad részéből kötelet csavart, átvitte azt az újabb babicán, annak túlsó oldalán pedig a lécen lazán áthurkolta. Ezután térdével elengedte a babicát és miközben jobbjával a lazán áthurkolt kötél végét tartotta, bal kezével rendezgetni kezdte. A rendezgetés abból állt, hogy kibontotta a második babica fejét, majd tenyerével ütögetve egyengette, rendezgette a szalmaszálakat. A legalsó sornál ügyelt arra, hogy egyes szálak le ne csússzanak, mert akkor nem lett egyenes a tető széle. — Amikor mintegy arasznyi szélességben egyenletesen elrendezte a babicát, meghúzta a jobb kezével tartott szalmakötelet, végét a leszorító hurok alá fűzte és ismét meghúzta. Ezzel a második babicát is szilárdan a léchez rögzítette. Ugyanígy kötözte fel a többi babicát is. amíg a sor végére, vagyis a tető másik szélére ért. A babicákat a felső harmadrészükön hurkolta át és erősítette a léchez (10. kép), így alsó kétharmad részük csupán a szálak rugalmassága és keménysége folytán simult a tetőre (11. kép). így lehetett harmadrészükből kötelet sodorni, amivel aztán a következő babicát kötötték a lécre. Ennek megvolt az a hátránya, hogy ha az egyik babica kötése felbomlott, könnyen felbomlott az egész sor is. Viszont megvolt az az előnye, hogy nem kellett külön kötőanyagot készíteni, hisz mindig az előző babica szalmájával kötözték oda a következőt. A következő sort ugyanígy kötözte fel a zsúpkötő, csak itt a babicákat fordítva, tövükkel felfelé erősítette a lécekhez. A rendezgetés itt is arra irányult, hogy egyenletesen sima legyen a tető. Kész tető külsején nem is lehetett látni, hol vannak a sorok. Azok takarták egymást, mint a mai tetőkön a cserepek, a felső sor vége mindig eltakarta az alsó sor kötését. — Ha a tető magasabb részéhez ért a zsúpkötő, létrát vitt fel, függőlegesen felerősítette, és azon térdelve, guggolva dolgozott. A munka haladtával a létrát mindig továbbvitte. Amikor a tetőnek mind a négy síkjával készen volt, következett a szegély készítése, a tetősíkok találkozásánál, az éleken. Lényegileg itt is ugyanúgy kötötte fel a babibcákat, mint a tető legalsó sorában, vagyis tövükkel lefelé, csakhogy itt előre elkészített szalmakötelet használt. Nem is rendezgetett, hanem szorosan odakötözte a babicákat, a végüket pedig egyenesre vágta. így a tető élein lépcsőzetes lett a zsúp. Ez volt a szegély (12—13. kép). Gyakorlati jelentősége nem volt, csupán díszül szolgált. Ugyancsak díszül szolgált a sörte is, a tető gerincén. Ennek gyakorlati haszna is volt: befedte a két tetősík találkozásánál keletkezett rést. A sörtét a következőképpen készítették: a zsúpkötő fogott egy babicát, de nem csavarta be a fejét, mint a többinél, hanem a fejénél kenderfonallal szorosan átkötötte úgy, hogy felső vége a kötésen túl tenyérnyire kilógjon. A kilógó rész végét egyenesre vágta. Megcsinált 40—50 ilyen babicát, felvitte a tetőre. A legszélére egy nagyot választót ki, mert az látszott a legjobban a ház homlokzata felett, A szárát a kötés alatt kettévette és ráültette a gerincre. A kettéválasztott csomót azután előbb az egyik, majd a másik oldalon lekötözte a legfelső léchez. Azután vette a következőt, azt is ráültette a gerincre, de ezt már az előző szárából csavart kötéllel kötötte le. Ugyanígy a többit is. Amikor az egész gerinc készen volt, mindkét oldalon hosszú léccel kötötte le a szárakat, nehogy a szél kikezdje. Azután egyenesre vágta a sörték tetejét, hogy mind egyforma hosszú legyen. így már tényleg úgy nézett ki a tető, mintha sörtéje lenne. Ezzel nagyjából készen volt a tető zsúpozása. Még a tető széleit vágták le egyenesre kaszával, az egész tetőt lesimították gereblye fokával, a kiálló szalmaszállakat kihúzkodták vagy levágták. Néha hosszú fűzfavesszőket fektettek végig a tetőn, két végüket beszúrva a szalma közé, hogy a szél ne borzolja fel a zsúpot. Az új zsúp nagyon tartós és száraz volt. Ha szorosan kötözték, nem engedte át az esővizet vagy a hólevet. Jó hőszigetelő is volt: nyáron hűvös, télen aránylag meleg volt a padlás. A jó zsúptető tartós is volt, 20—30 évig javítás nélkül is megvédte a házat az időjárás viszontagságaitól. Utána évenként javításokkal, duggatásokkal még 20 évig is kitartott. A régi zsúpos házak kicsi épületek voltak. Mindössze két helyiségből álltak: szobából és konyhából. Az egész épület nem volt hoszszabb 8—10 méternél, szélessége sem haladta meg a 6 métert. Ezt a kis házméretet részben a földrajzi körülmények is indokolták. Hegyalján egyik falunak sem egyenletes a térszíntje, mindegyiket horpadások, völgyek, vízmosások szabdalják keresztül. Ezenkívül a talaj mindenütt dél felé lejt. Az egyenetlen és gyakran partba vájt telkeken, az akkori építési technikával, nem is lehetett nagyobb házat építeni. De igény sem volt még akkor