Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Csupor István: Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban

Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Maramarosban szilke szájára tették, a kanalat pedig a szilke mellé a kasornya madzagja alá szúrták.

12 Délebbre, a Kővárvidéken pedig már nem szilkét, hanem a fennfüles rátót használták ételhordásra. A szilke az ételhordáson kívül evésre is szolgált, így formája is ennek megfelelően alakult ki. Szája különösen széles volt, hogy ha több ember ülte körül, mindenki kényelmesen kanalazhasson belőle, ezért is volt népszerűbb és kedveltebb a bányai szilke ezekben a községekben a sárospatakinál, mert annak szűkebb szája miatt nehezebben lehetett belőle enni. A szilke a nagyhatárú, illetve tanyás települések esetében - így például Debrecen környékén - már mint tárolóedény dominált, itt a nagy távolságok miatt nem volt értelme otthonról ételt vinni a mezőn dolgozóknak, hiszen a család gazdasági üzeme a falutól jelentős távolságra volt (például a Nyírség, illetve Szabolcs egy része). Gyakorlatilag hasonló volt a helyzet azokon a településeken is, ahol a földrajzi adottságok miatt az állattartás dominált (például a Palágyság, Erdőhát lápos-vizenyős területein, ahol az ártéri gyümölcstermesztés mellett főleg az állatból volt a haszon). Itt a szilkékben leginkább szilvalekvárt tarottak, amelyet általában a padlásra, kamrába tettek, némelykor az ágy alá. Nyírbátorban a lekvárosszilke mellett volt zsírosszilke is, de savanyítottak benne uborkát és kisdinnyét is.

13 Hajdúszoboszlón előfordult, hogy füstölt körmöt tettek bele, Debrecenben pedig zsendice tartására is használták. A nagybányai korsókkal szemben a Tisza felső folyásánál a beregi korsókat kedvelték, illetve a folyó alsóbb szakaszán a mezőtúriakat, mivel azok vászonkorsók lévén hűvösebben tartották a vizet, mint a szintén rostélyos, összenyomott szájú, de kívülről mázas bányai. Ez utóbbi inkább az avasi falvakban örvendett népszerűségnek, a kerek szájú borvizes korsóra pedig csak kis területen volt igény. A nagybányai kanta valamivel elterjedtebb volt, ismerünk Beregből, a Palágyságból is bányai kantát. Ebben vizet hordtak a folyóról, nyáron az asszonyok, télen viszont a férfiak, mivel olyankor gyakorta léket is kellett vágni a jégen. A kerek szájú, mázas nagybányai bütykösök is túljutottak a megye határain, Beregből, az Alföld pereméről is kerültek elő példányaik. Ezek felhasználása sem volt azonban egyértelmű, hiszen bort, pálinkát, sőt olajat is tarthattak benne. Ez utóbbi jelentőségét növelte, hogy a görög katolikusoknál bojt idején ezzel főztek, sőt ezt használták Botpaládon a görög keleti vallású aratómunkásoknak, ruszinoknak való főzéskor is. Fenyőből és tökmagból ütötték ezt az olajat, amelyet étkezésre, világításra de szappanfőzésre is felhasználtak. Utolsóként tárgyalok egy olyan edényegyüttest, amely látszatra egyáltalán nem függ össze egymással, Nagybánya környékén azonban mégis sajátosan összefonódott: a bokályt és a kulacsot. Nagybánya vidékén ugyanis - a Szatmárnémeti, Nagybánya és az Avasság által közrezárt területen - a borivás messze elmaradt a pálinkafogyasztás mögött, s így a boriváshoz olyannyira kapcsolódó bokálykancsók is szinte teljességgel 12 CSISZÁR 1977. 127, v.o. SZALONTAI 1970. 21, az ételhordó háló elterjedésére lásd PALÁDIKOVÁCS 1973.518. 13 SZALONTAI 1970.21. 83