Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Romsics Imre. Termelés – fogyasztás – kereskedelem. Összefüggések egy hegyi szórványtelepülés, Székelyvarság gazdálkodása és táplálkozása között

Romsics Imre lennie. Amennyiben korai a tavasz, akkor már áprilisban elvégeznek minden munkát a szántóföldeken. Székelyvarságon Tisztás mikroklímája az egyik legkedvezőbb. Erdőségekkel elszigetelten, távol fekszik a Küküllőtől, még kisebb patakok sem folynak át rajta. Déli fekvése és felszínének viszonylag jelentős lejtése a napsugarak beesési szögét növeli, ezzel elősegítve a talaj jobb átmelegedését. Tisztási kertek hidegtől védett sarkaiban például a bab is beérik olyannyira, hogy egyes családok magot is tudnak venni belőle. Gabonafélék A 20. század első felében három gabonafélét termeltek Székelyvarságon, a rozsot, az árpát és a zabot. Rozsot termetünk, me a termett inkább. Zsivány ez a hely. A búza nem nagyon szereti. Megteröm, megteröm, mosmá megkesztek termêni, de rozs termött inkább. (Tifán Róza) Árpát kenyérnek, s puliszkának. Annak biza. Mikó nem vót törökbúza, me vót úgy hogy nem vót törökbúza, s fosztunk árpapuliszkát. Túróvá. Jó. Jó ízű. S kenyeret belőle. Akkó megettük, de mos nem ennék meg. [...] Árpát vetünk a disznóknak, hogy legyen mikó hízlajjuk. A disznyóknak megdarájjuk. De mos nem eszünk belőlle mű. Még asztán még ehetünk. Még ehetünk. (Fancsali Erzsébet) Kenyérgabona a rozs, takarmány pedig az árpa és a zab volt. Gyakran kevertek árpalisztet a rozskenyérhez. Szűkösebb esztendőkben sütöttek árpakenyeret, a legszegényebbeknél zabkenyeret is. Ennek emlékét őrzi az alábbi mondás: Arpacipó, zablepény, Ettől hízik a legény. (Fancsali Ilona) Már az I. világháború után kísérleteztek egyes családok a búza vetésével, de kevés sikerrel. Némely szélvédett helyen megtermett ugyan, azonban csak az utóbbi két évtizedben vezették be a búza termesztését Székelyvarságon. De azután osztán ugye itt es kesztek vetni búzát. S addig nem vettek ezelőtt. Árpát, rozsot vettek. Pityóka vót. Asztán jött délről, asz monygyák, úgy híják hogy takarmánbúza. S az megérik jó. S nem is nő oan nagyra, csak igy ekkorácskát, s avvâ. (Fancsali Erzsébet) 1974-ben fagyok voltak, majd szárazság, ezért a Székelyudvarhely melletti Bethlenfalván vállaltak aratást, cserébe a kenyérnek való gabonáért. Többek között itt ismerkedtek meg a fagyálló búzafajtákkal. Onnat külfödrü, valahonnat hoszták, s akkor abbú kesztek mintát velegetni, vettek ê belülié, s szép búza lett. S akkó évittík a népet innét Varságró aratni Betlenfalára. S én es évótam, s hosztam vót én es őszbúzát, s évettük itthon. Olyan gyönyörű lett az eső esztendőbe, de má többet asztán nem. [...] Asztán kesztek mások ös. Nemcsak mű, hanem mások es kesztek. (Tifán Róza) A Bagzosban lakó György József csak 1991-ben vetett először búzát, de valamilyen fekete borsó került bele, amitől olyan keserű lett, hogy csak a malacok tudták megenni. Szerintük a bagzosi földben a búza meg sem terem, csak a rozs, az árpa és a zab. (György Mária). A kukorica nem terem meg Varságon, ezért az udvarhelyi piacon szerezték be, vagy Boldogfalva környékén, házaktól vásárolták meg. Néha szekérről is árulták Varságon, de ez nagyon ritka volt, a legtöbbször ők mentek el kukoricát vásárolni. 168