Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

A Csipkeház

mindig segíteni kész, önzetlen, hü barát, akinek csöndes alkotó munkássága az előző két évtized folyamán döntő befolyást gyakorolt a halasi csipke művészi fejlődésére.

1935-ben a Kereskedelemügyi Minisztérium Háziipari Osztálya gondos mérleget készített a háziipari cikkek elmúlt évek külföldi kiviteléről. Mérlegében kimutatta, hogy az 1933. évben mintegy 900 000 pengő értékű hímzett, szövött és egyéb magyar jellegű textíliát importált az ország külföldre. Az 1934. évben a magyar kézimunkák és ruházati cikkek kivitele 1 800 000 pengőre emelkedett. Utóbbi tételben nem szerepelt az a jelentős belső láthatatlan export, amely az országban vendégként tartózkodó külföldiek személyes vásárlásának eredményeképpen valósult meg.

Ugyanekkor a halasi csipkemühely belső anyagi helyzete is javult. „A kereskedelemügyi minisztérium háziipari osztályának vezetője” - írja a Halasi Hírlap -, „a csipkemühely fenntartása tárgyában tett polgármesteri előterjesztésre hivatalosan értesíti a polgármestert, hogy 1935. január 1-től a telepvezető egy évi fizetésére 1 440 pengőt, munkabérekre 2 560 pengőt, anyagi szükségletekre és adminisztrációs költségekre 600 pengőt, összesen 4 600 pengőt ad a minisztérium a csipkemühely fenntartására. A csipkeüzem a mai naptól kezdve városi üzem.” (1935. január 1.)

A legridegebb üzleti szempontok alapján is megállapítható, hogy a halasi csipke fenti értelemben történő állami támogatását illetőleg a minisztérium a körülményeket alaposan megfontolva ésszerűen járt el. A halasi csipke, mint háziipari termék, művészi becsénél fogva jelentős értéket képviselt. Ennek az értéknek a kiaknázása mindenképpen kifizetődőnek látszott. A halasi műhely, amennyiben máról holnapra nem vártak tőle csodákat, fejlődőképes, szolid üzleti vállalkozásnak ígérkezett. A rendelkezésre bocsátandó néhány helyiségből álló népművészeti ház, s az évi fenntartására előirányzott pár százezer pengős segélyösszeg szerény keretek között, de biztosíthatta az új városi csipkeüzem elindulását, s alapul szolgálhatott a későbbi fejlődésnek. Azzal pedig, hogy a névleges Halasi Csipkét Termelő és Értékesítő Szövetkezet régóta esedékes feloszlása után a miniszter a műhelyt városi üzemmé nyilvánította, a várható haszonrészesedés ellenértékeként kötelezte is a várost, hogy valóban törődjön a csipkeüzemmel. Az új vállalkozás mindenképpen józanabb, reálisabb és biztosabb alapokra épült, mint annak idején Dékániék országos csipkevállalkozása.

Az 1935 áprilisában megnyíló brüsszeli világkiállításra a minisztérium Háziipari Osztálya gondosan összeállított halasi csipkekollekciót küldött ki. A gyűjtemény legszebb darabját, egy 60x90 cm nagyságú, Stepanek Ernő terve szerint készült ovális térítőt négy csipkevarró lány 71 napi munkával készítette. A kiállított csipkék a világ csipkeközpontjában is megérdemelt feltűnést keltettek. Mme Paulis, a belga csipkemúzeum szakértője az Iparművészeti Társulat kiküldöttjének adott nyilatkozatában így összegezte a brüsszeliek véleményét a halasi csipkéről: „Nagyon sok kultúrnemzet csipkéjét ismerjük, de nagyon meglep

83