Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
A csipkeművesség kezdeti Magyarországon
A felvidéki bányavárosokból fennmaradt egykorú vert csipkék technikája arról tanúskodik, hogy meghonosítóik Németországból és Csehországból hazánkba bevándorló bányavárosok asszonyai lehettek. A csipkeverés mesterségét tőlük tanulhatták el a magyar paszomántosok, de a városok polgárasszonyai és lányai is. Az emlékanyag magán viseli a német és olasz stílusjegyeket. Egy-két valóban művészi kivitelű darabtól eltekintve, ezek a csipkék sem ornamentikájukban, sem technikájukban nem közelítették meg az ebben az időben már remekművű olasz vagy flandriai csipkék szépségét. Alaphálójuk durvább, mintáikat egyszerű, kígyózó inda adta. Itt-ott bukkanhatunk csak nyomára eltorzított formában, magyar stílushatásoknak. Ha ezek a csipkék nem is állhatták ki a versenyt a külföldi csipkékkel, a magyar csipkemüvesség szempontjából mégis elsőrendűen fontosak. Bizonyítják, hogy a csipkekészítés hazánkban aránylag korán meghonosodott. Másrészről az a tény, hogy fogyatékosságuk ellenére is fennmaradtak, a csipkedivat szélesebb körű elterjedését bizonyítja. Valószínű, hogy megjelenésük időpontjában megfeleltek a kényesebb ízlésnek is. Túljutván azonban eredeti mestereik műhelyein, s amilyen mértékben terjedt készítésük az egyszerűbb polgárasszonyok és azok közvetítésével a környékbeli falvak népe között, olyan mértékben fogyatkoztak meg technikában, formamegoldásban, s idomultak mind jobban viselőjük igényeihez. Felvidéki vert csipkéink elterjedését nyomon kísérve tanúi lehetünk annak a néprajzi kutatók által számtalanszor megfigyelt folyamatnak, hogy hogyan szivárog le a felsőbb osztályok divatja, ízlése és egy-egy ipannüvészeti technika a nép közé, mely azután azt a saját igényeinek megfelelően alakítja, fejleszti tovább. Hasonló folyamat kezdődött el a XVII-XVIII. században az úrihímzéseknek a nép közé történt leszivárgásával. Míg azonban az utóbbinak hatásaival a későbbi népi díszítőművészetben, a népi hímzések egész során lépten-nyomon találkozhatunk, addig a felvidéki csipke, ha elvétve vett is át magyar stílushatásokat, lényegében idegen maradt. Ennek az oka az, hogy maguk a készítőik is legtöbb esetben idegenek voltak, ha később nagy részük el is magyarosodon, ízlésében, viseletében még idegen népi világ hordozója volt. Ha mesterkedésüket át is vette az őket környező falvak népe, az a csipke esetében szinte szolgai átvételt jelentett. A csipke nehezebb technikája nemcsak a csipkemüvesség szélesebb körű népi elterjedésének, de a magyar Ízlés szabadabb kifejlődésének is gátjává vált. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a csipkedivat, ha lassan is, de ne találta volna meg a néphez a maga útját. A magyar kultúra történetének egyik kiváló művelője, Bárányné Oberschall Magda szerint a magyar csipkeverést a külföldi csipkék tömeges behozatala szorította a népművészet szintjére. Mint mondja, „Korabinszky is írja 1786-ban, hogy a Bártfán, Eperjesen letelepült paszomántosok jelentős keresetet juttattak csipkeverés révén a polgárasszonyoknak, de a változó divattal ez is megszűnt...” 18
