Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

Összefoglalás

népművészetünk ihlető varázserejének tanúságtétele, iparművészetünk magyarrá válásának hű kifejezője. Rövid pályafutása alatt számtalanszor kellett megküzdenie a közönnyel, hozzá nem értéssel, romantikus csodavárással, mohó pénzvággyal, vásári „dobverésekkel”. Jelentőségét nem csupán gazdasági szempontok szerint mérlegelhetjük. Hiszen ha mást nem is várhatnánk tőle, mint hogy egyáltalán létezik, hogy sajátunknak mondhatjuk, az is nemzeti ajándék számunkra. A mi hazánkban, ahol a művészetek értéke már nem a kiválasztottaké, a halasi csipke megérdemli, hogy szépet szerető népünk megismerje, szeresse, s féltő gondossággal őrködjék tovább felette.

Összefoglalás

A halasi csipkéről az első híradást a Budapesti Hírlap 1902. karácsonyi számában találjuk. Szmik Antal, a cikk Írója felhívja a figyelmet az Iparművészeti Múzeumban rendezett országos kézműipari kiállítás egyik szekrényében meghúzódó, szerény köntösben jelentkező, de szép jövővel biztató újfajta magyar csipkékre, amelyeket a halasi gimnázium rajztanára, Dékáni Árpád tervezett, s az ottani Nőegylet tagjai készítették. A halasi csipkékkel a csipke készítésének új neme nyert polgárjogot hazánkban, s ezt a kérdést nem lehet eléggé méltányolni - mondja a cikkiró. Az új magyar művészi csipke ez időtől kezdve mindjobban összeforrt városával, Kiskunhalassal. Mint ahogy a belga és olasz csipkék Brüsszel és Velence rangját emelték, úgy a magyar csipkemüvészet világszerte Kiskunhalas nevéhez kapcsolódott. Ma már elmondhatjuk, hogy Halas a magyar csipke városa, a magyar textilművészet egyik legragyogóbb pályafutását megtett remeke a halasi csipke.

Kiskunhalas nem tartozott a színesen gazdag magyar népművészeti tájegységek közé. A kunok eredeti népviseletének már Dékáni idejében is alig volt nyoma. A városban azonban éltek még néhányan a hajdani szürszabó mesterek közül, megvoltak még a régi népművészetben gyökerező művészi kézművesség nyomai. A népművészet iránt már származásánál fogva is fogékony gimnáziumi rajztanár szerelmesévé vált a kiskunhalasi népi világnak. Fáradhatatlanul kutatta és tanítványaival is gyüjttette a subák hímzésmintáit, a szűrök díszítményeit, a faragások rajzát, a tálasok, korsók ékítményeit, a „magyaros” motívumokat, s lelkesen agitált a „magyar styl” mellett. Másfél évtizeden át csöndes hangyaszorgalommal végezte gyűjtőmunkáját a városban és a tanyavilágban. A gyűjtés mellett élénk figyelemmel kísérte a magyar iparművészet minden megnyilvánulását. Mint ez időben legtöbb iparművészt, őt is a magyar formavilág alkalmazásának módja foglalkoztatta. Tizenöt év gyűjtőmunkája után figyelme a csipkére terelődött. A csipke iránti személyes vonzódása arra késztette,

92