Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
A Csipkeház
A város vezetőinek nem volt irigylésre méltó helyzete. Mi lehetett Halason látnivaló? Talán a szélmalmok? De ki fog Halasra utazni szélmalmokért? Gyümölcs-és szőlőkultúra? Kecskemétnek, Nagykőrösnek szebbek a gyümölcsösei, Bácsalmásnak, Kiskőrösnek jobbak a borai. Török, német még csak egy fia templomot sem hagyott ezen a tájon. Csak homokot s a nádasokat hagyta. Itt van még a Sóstó, de megfelelő fürdőkultúra kifejlesztésére nincsenek lehetőségek. Viszont a halasi csipke egyszer már hírnevet szerzett a városnak. Akkoriban akadtak is, akik hitték, hogy gazdaggá teszi a várost. De ugyan kinek kell ma a csipke? A Halasi Csipkét Termelő és Értékesítő Szövetkezet Mária minden erőfeszítése mellett is immár másodízben lassan, de most már elkerülhetetlennek látszó bizonyossággal haladt a csőd felé. Júniusban miniszteriális látogatót kapott a város gróf Klebelsberg Kúnó vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében, aki hivatalos szemleútja után a városházán hosszasan elbeszélgetett a város új polgármesterével, dr. Fekete Imrével. Beszélgetés közben a miniszter tekintete a polgármester íróasztala fölé kalandozott, aztán mintha csak megbabonázták volna, odatapadt a falra. A falon éppen a polgármester feje fölött egyszerű, sima ébenfa keretben ott függött a város halasi csipkéből készült címere. A minden esztétikai gyönyörűségért lelkesedni tudó miniszter megcsodálta a csipkét, s csaknem félórahosszat hallgatta a polgármester beszámolóját annak készítéséről és eddigi diadalairól. Fekete Imre pedig igyekezett mindent elmondani a csipkéről, amit csak tudott. Amikor végül is rátért a csipkeműhely jelenlegi helyzetének s elhelyezésének ecsetelésére, a miniszter közbeszólt: - No nem! Ez képtelenség, ez kultúrbotrány! Egy percig sem maradhat így tovább! Klebelsberg az őt gépkocsijáig kísérő polgármestertől meleg baráti kézfogással búcsúzott, s ünnepélyes ígéretet tett, hogy minden tőle telhetőt el fog követni a halasi csipke érdekében. Ám egyelőre semmi sem történt, s Klebelsberg 1932-ben váratlanul elhunyt. Halála után széltében-hosszában beszélték, hogy a bőkezű mecénás hírében álló miniszter legjobb hiszemüleg évekre úgy kimerítette a kultusztárca szűkre szabott kereteit, hogy utóbbi időkben már csak néhány pengős ösztöndíjra vonatkozó személyes kiutalását is csak a legszigorúbb cenzúra és ellenjegyzés után volt hajlandó folyósítani a minisztérium pénzügyi hivatala. Ki tudná utólag teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a völgybe alázúduló lavinát a csúcsról miféle jelentéktelennek látszó esemény indította el? 1932-től a halasi csipke történetében egymást követték az események. Mi indította el ezeket? Az idegenforgalmat szorgalmazó belügyminiszteri rendelet? Egy másik miniszter csipkére rácsodálkozó pillantása? Az új polgármester csipkeszeretete? A fiatal Sz. Csorba Tibor rajztanár, ki lankadatlan ügybuzgalommal kilincselt a csipke érdekében, s naponta lobbantotta szemére a város urainak a csipkemühely tűrhetetlen helyzetét? Valószínű, hogy valamennyi tényezőnek 75
