Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Kísérletek a magyar csipkeipar megteremtésére
fogalmazódott meg, hogy tenni kell valamit a magyar női kézimunkáért. Mindez azonban továbbra is csak óhaj maradt, a hivatalos szervek komolyabb érdeklődése nélkül, amelyet még Ipolyi Arnoldnak, a tudós főpapnak sem sikerült felkelteni. O mint nagyváradi püspök az 1880-as évek végén a nagyváradi Orsolya zárdában kézimunka-kiállítást rendezett. A kiállítás anyagának összegyűjtése és rendezése a kitűnő művészi ízléssel rendelkező püspök személyes irányításával történt. A kiállításra Ipolyi Arnold személyes közbenjárásával igyekezett a hivatalos körök figyelmét felhívni. Ennek ellenére ez a kiállítás sem hozta meg a kívánt sikert. Az 1896-os millenniumi kiállítás háziipari anyaga a népművészetként kiállított anyaggal együtt elsősorban is a látványosságot szolgálta. A csillogó, de egyébként selejtes értékű anyagot, melynek vajmi kevés köze volt akár a nemesebb polgári kézimunkához, akár a népművészethez, a közönség egzotikumként csodálta meg. Az egész kiállítási anyagból csupán Gyarmathy Zsigáné által kiállított kalotaszegi varrottasok jelentettek valódi értéket. Egy év múlva, 1897-ben, a brüsszeli nemzetközi müipari kiállításon a magyar küldöttségnek végre alkalma nyílott arra, hogy közvetlen közelről összehasonlítást tegyen a magyar és a külföldi női kézimunkák között. Egészen magától értetődő, hogy Brüsszelben, a világ csipkeverésének központjában elsősorban is a csipke ragadta meg a küldöttek figyelmét. A XIX-XX. század fordulójának általános európai női csipkedivatja, a világhírű francia, flamand, s az 1872-ben új életre keltett olasz csipkének, a Monarchián belül pedig a cseh csipkének állandó biztos piacot biztosított. Ezekkel szemben Magyarországról minden évben hatalmas összegek vándoroltak ki csipkéért. A brüsszeli tapasztalatok hatása alatt az eddig mellőzött magyar csipkekészítés a századfordulón az ipar-felügyelőségek érdeklődésének központjába került. A sebtében elkészített iparstatisztikák jelentéseiből az tűnt ki, hogy Magyarországon ez időben már csupán néhány felvidéki helységben foglalkoztak a nők oly mértékben csipkeveréssel, hogy az szervezett háziipar alapjaként számba jöhetett. Egészen természetes volt hát az ipari szerveknek az a törekvése, hogy a csipkemüvességet háziiparként azokon a magyar tájakon igyekeztek feléleszteni, ahol annak a nép közt még eleven hagyományai voltak. A népi csipkeverés felélesztésére s művészi fokra emelésére, munkásnők s oktatók kiképzésére elsősorban is a Körmöcbányán létesített állami csipkeverő iskola lett volna hivatott. Az intézményhez a hivatalos körök az első évtizedekben vérmes reményeket fűztek, amelyeknek azonban az iskola nem tudott megfelelni. Az oktatás színvonala megfelelő volt, a művészeti irányítás már kevésbé. Utóbbi kimerült a külföldi minták másoltatásában. Mindezeknél lényegesebb volt az a körülmény, hogy a tanfolyamot elvégző résztvevők falujukba hazakerülve nem tudták meghonosítani a nehezebb technikákat. Az intézmény bevétele bizonyíthatólag alig haladta meg a ráfordított állami támogatás összegét. Hasonló okok miatt nem vezethettek sikerre az ezekben az években Sóvár környékén Divald Kornél szorgalmazására rendezett tanfolyamok sem. A kereskedők a 23
