Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Kísérletek a magyar csipkeipar megteremtésére
tájegysége továbbra is a Felvidék maradt. Selmecbánya, Zólyom, Besztercebánya, Körmöcbánya vidékén, Gömör és Sáros megyében éltek még a régi paszo- mántosoknak a néphez leszivárgott csipkeverő hagyományai. Művészi értelemben vett, s a külföldi csipkékkel versenyképes, nemesebb technikájú varrott vagy vert csipkéink azonban nem voltak. Kísérletek a magyar csipkeipar megteremtésére Az 1867-es kiegyezés döntő változást jelentett a magyar kézművesség fejlődésében. Továbbra is nyílt kérdés maradt, hogy a magyar uralkodó osztályok hogyan használják fel a kiegyezés nyújtotta lehetőségeket, de az első szabadabb lélegzetvétel nyomán feltartóztathatatlanul tört fel a nemzeti élni akarás. Hogy a nemzeti kézműipar, a magyar iparművészet önálló lépéseire mégis aránylag későn, csupán az 1880-as évek derekán került sor, annak oka elsősorban a magyar ipar sajátos helyzetében keresendő. Budapest a XIX. század második felében szinte máról-holnapra változott át provinciális jellegű kisvárosból az ország fővárosává. Műiparosainak legnagyobb száma német származású volt. Évtizedeknek kellett eltelni, míg ez az idegen iparosréteg érzésben, gondolkozásában és törekvéseiben magyarrá vált, s azonosítani tudta magát a magyar érdekekkel. Legjobb szándékú, nemzeti szellemű műiparosaink és iparművészeink szervezetlenül, pusztán saját erejükre, belátásukra bízva magukat, igyekeztek eligazodni a megváltozott viszonyok között. Nem volt központi szervezetük, nem volt irányítójuk, s a fővárosban élők épp úgy egymástól elszigetelten dolgoztak, mint a vidékiek. A kezük alól kikerülő legjobb munkák sem lehettek mások, mint a volt történeti stílusoknak bécsi ízlésen keresztül megszűrt ismételgetése. A fővárossá lett Budapest magyarosodásával párhuzamosan ez a helyzet csupán annyiban változott, hogy mind nagyobb lett benne a magyar müiparosok és iparművészek száma anélkül, hogy ez a sajátos arculatú, nemzeti ipannüvészet kialakulására döntően hatott volna. A magyar iparművészetnek ezt az egymástól való elszigeteltségét volt hívatva feloldani az 1885-ben megalakult Országos Magyar Iparművészeti Társulat. A Társulat évenként, karácsony táján megrendezett kiállításai, amelyeken a főváros és a vidék legjobb iparművészei vettek részt, évtizedeken át irányítói voltak a fővárosi közönség ízlésének, ösztönzői és bátorítói a legtehetségesebb magyar iparművészeknek és kézműiparosoknak. Az alig egymásra talált iparművész gárda elé már az elindulás pillanatában a feladatok tömkelegé tornyosult. A nyugati iparművészeknek Moris-ék szellemében a kézműipar becsületéért folytatott harca a magyar iparművészek között annál is hangosabb visszhangra talált, mivel a rohamosan fejlődő osztrák gépipar 20
