Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
A csipkeművesség kezdeti Magyarországon
Ezek mellett eleinte csak járulékos elemként nyert szerényen alkalmazást a csipke a nők főkötőjén, ruhaujjain, a gallérokon, az előkötőn és a szoknya szélén. A lakásdíszítésben is hasonló szerénységgel jelentkezett az asztalnemüek és ágyte- rítők keskeny betétjeiként. Míg a hímvarrás és a paszomántosság, mint mesterségek is egyre jobban terjedtek, s hovatovább sajátos magyar kézművességekké váltak, addig a nemesi udvarok honi csipkeművességéről alig maradt fenn emlékünk. Nemességünk a török időkben csipkeszükségletét csaknem teljes egészében külföldről hozatta. Ez egyben azt is jelentette, hogy a mindinkább nemzeti jellegű úrihímzésekkel szemben a csipke továbbra is megmaradt idegen jövevénynek. Egyetlen csipkeféleségünkön fedezhetjük fel csupán a kor sajátos magyar stílusjegyeit, az ebben az időben igen kedvelt, s nem egyszer művészi tökéletességre vitt recemunkákon. Valójában azonban ezeknek „magyaros” jellegét is a magyar ízlésen továbbfejlesztett olasz-török származású ornamentika jelentette. A magyar főúri divat a XVI-XVII. század folyamán alig változott. A drága öltözékek, fehérneműk csipkedíszeikkel együtt generációkról generációkra szálltak, vagy fogadalmi öltönyökként vándoroltak az egyházak tulajdonába, hol is papi ornátusként vagy oltár- és úrasztali térítőként találtak alkalmazást. A XVIII. század hagyatéka már csipkében is gazdagabbá vált. A török kiűzése után az úrnők viselete mindinkább a nyugati divatokhoz igazodott. A nők előkötőjét, szoknyaszéleit mind nagyobb mértékben fogta körül a csipke. Mindennek ellenére is csak elvétve bukkanhatunk főúri hagyatékaink között olyan csipkére, amely a magyar csipkemüvességnek ez időbeni meghonosodása mellett tanúskodhatna. A magyar csipkemüvesség meghonosodásának meggyőző bizonyítékai nem is a főúri kastélyokból, hanem elsősorban a felvidéki bányavárosokból származnak. Ezek azonban már kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a csipkeverés a Felvidéken akárhány nyugati országot megelőzve számottevő háziiparrá vált. 1560-ból származik az a Selmecbányái rendelet, amely a lányokat szigorú erkölcsi meggondolások alapján tiltja el a csipkeveréstől: „... mert a könnyű munka könnyű elméjűvé is tenné őket.” Néhány évtizeddel később hasonló szellemű rendeleteket adott ki Körmöcbánya, Besztercebánya és Bártfa is. A divat elől azonban a polgárság puritán, még mindig inkább a középkor szellemétől áthatott világrendjének sem sikerült elzárkóznia. Ez a XVI-XVII. században már csak azért sem járhatott sikerrel, mert ebben az időszakban indult meg a nemességnek a városokba való betelepülése. Noha az élet minden megnyilvánulására kiterjedő korlátozások nem enyhültek a nők viseletének szokásait illetően sem és szigorúan megszabták az idősebbek, fiatalabbak, módosabbak s szegényebbek öltözködését, a polgárasszonyok minden esetben megtalálták a módját a rendeletek kijátszásának, s csakhamar versenyre keltek a nemesasszonyok divatjával. A XVII. század közepétől már alig lehet különbséget tenni a nemes úrnők és a gazdag polgárasszonyok viselete között. 17
