Janó Ákos: Falu a pusztában - Cumania könyvek 1. (Kecskemét, 2002)
I. A történelem sodrában - Tanyák népe
tanyák a rétszélben helyezkedtek el. Kocsival arra jártak, amerre lehetett, mert a vidék vizenyősebb volt, mint most. Erdőre csak a puszta keleti sarkán és a Csordajárásban emlékszik. Kiss Sándor lacházi születésű ökörcsordás móricgáti pásztorkodása idején kapcsolatban volt a szomszédos bugaci puszta pásztoraival. Ott éltek Laci Gergő, Bátyai István, Árva Tóth Mihály, Nyers Ferenc, meg a móriéi Csontos Sándor. A régi bugaci Ubornyák család ivadékai ma már Kecskeméten laknak. A járásokból kiszakított, szántóföldi művelés alatt álló földek kisebb-nagyobb terjedelműek voltak. Előfordultak két-három holdas területek, amelyeket vizek vettek körül. Ilyen kis terjedelmű földeket az itt lakó, nem kunszentmiklósi lakosok, a pásztorságból kiszorult, bizonytalan sorsú családok is szerezhettek maguknak. A gazdákat szolgáló birtoktalan családok, mint a század közepétől kialakuló mezőgazdasági bérmunkás rétegnek a pusztákon megjelent első képviselői, a földműves tanyák felé húzódtak, ahol munkalehetőséget és rendszeres jövedelmet remélhettek. Az erdők és csalitok szélein putrikat, szerény lakóházakat építettek maguk és családjuk részére, onnan jártak a gazdákhoz napszámos munkára, vagy részes művelésre. A járások közötti szántóföldeken gabonát, árpát, répát termesztettek. Kukoricának nem volt jó a talaj, búzát is csak kis mennyiségben vetettek. A gazdálkodás formája abban különbözött a későbbi gyakorlattól, hogy az őszi szántást nem ismerték. Voltak azonban már őszi, tavaszi és kapás növények is. Az ugyanabban a földben termesztett növényeket évenként váltogatták. Búza után a földet kapás vetemény részére hagyták, az azt követő esztendőben árpa került a földbe. Kétévenként kapásra váltottak, a földet a kapálással gaztalanították, mivel a járások után a felszántott talajokon még sokáig burjánzónak a vad növények. A kapálással egyben javították, puhították is a földet. A nagyobb darab szántókat kétszer is bevetették egymás után rozzsal, de búzát nem lehetett kétszer ugyanabba a földbe vetni. Aratás után a tarlót leugarolták, majd újra bevetették rozzsal. Mivel a kenyérgabona a legfontosabb terményük volt az itt lakóknak, s az élelmezés alapvető szükséglete a szegény családokat erre rákényszerítette, előfordult, hogy egymás után háromszor is bevetették, „megerőltették” a földet rozzsal. Ezt a búza nem bírta, de a rozs jóval igénytelenebb és a homoktalajra alkalmasabb volt. Az első esztendőben termett 15-18, a másodikban 10-12, a harmadikban 8 mázsát. Erőltették a földet, mert úgy tartották: „Ha vetnek, akkor vágnak is.” A földek az első esztendőkben még bírták a minél nagyobb haszonra törekvő művelést, de idők folyamán kimerültek. A földek trágyázással történő javítása még nem volt szokásos, mivel az ehhez szükséges istállózó állattartási forma még nem alakult ki, a felszabadult szántóföldeken, tarlókon történő legeltetéssel pedig a trágya hiányát nem tudták pótolni. A szántóföldek termőképességének megtartására általános gyakorlat volt, hogy a földek egy részét két- vagy három- évenként művelés nélkül, parlagon hagyták, pallagoltatták. A földeknek egy esztendőben harmadát vagy negyedét hagyták pallagnak, s azt nyáron a jószággal 31
