Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához

Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához 273 húzódtak. Marhavérrel kevert darával etették őket. Télen rendszeresen léket vágtak a jégen. Az évi hozamot 25 kilóra becsülik. Nem számítják be azt, amit a környékbeliek kilopnak. Különösebb eszközegyüttesük nem volt. Szákkal merítették ki a halat. A tó gondozása Mintegy 40 év óta találkozunk olyan adatokkal, amelyek a tavak gondozásáról, a víz tisztántartásáról értesítést adnak. Vizeink korábban kenderáztatók voltak, belehajtották a csordát, a disznók legkedveltebb helyeinek számítottak. A partmenti sasos füvet kaszálták. Mivel szénát adó füves terület ezen a száraz talajon igen gyér eredményt hoz, ezt a jószág etetésére használták fel. A nád volt azonban az egyetlen, aminek hasznot tulajdonítottak. Ezt évenként learatták, mert erre nagy szükségük volt. Az első világháborúig kivétel nélkül minden ház nádfedelű volt. Ehhez viszont jó nádra volt szükség, az alacsony, satnya nád csak alomnak volt jó. A fölösleges nádra mindig volt vevő, mert a puszta nagy volt, de a nádasok területe kicsi. A nád pénzt jelentett. Az utóbbi években már nagyvállalatok is keresték ezt, így aztán ez áruvá is vált. Az érték növekedésével kezdték a nádtermést is fokozni. A vízre nem engedték rá az állatokat, mert azok kárt csináltak volna. Ez azért is lehetséges volt, mert kezdtek a belterjes állattartásra áttérni. A halnak csak a nagyfelületű Tarjányi-tóból volt becsülete, azaz áru-értéke. Ez viszont nem jelentette azt, hogy emiatt a vizet, annak medrét különösebben gondozták volna. Ezt nem védték, és csak panaszok után emlegették a kenderáztatással kapcsolatos tilalmat. Mert ilyenféle tiltás ugyan volt, de a kihágást anyagilag szükséges tevékenységnek tekintették. A város vezetőinek kenderét is ebben áztatták. Bérbeadták ugyan a halászatot, de ennek csak másodlagos jelentősége volt. Az első világháború utáni pénzszűkös évek folyamán nemcsak a nádhasznot szándékoztak növelni, hanem a hal becsülete is annyira megnövekedett, hogy kezdtek a meder gondozásával is foglalkozni. Nemcsak pontyot telepítettek be, hanem azokat igyekeztek védeni is úgy, hogy a medret rendszeresen tisztítani kezdték. Ha lassan is, de gazdálkodtak a vadvízzel, amelyből néhány éven belül egy külterjes hal- és nádgazdaságot alakítottak ki. Ezt követték a kisebb tavak tulajdonosai is. Ennek következtében feltűntek azok a halászeszközök, melyeket a Tiszáról és a Dunáról vettek át. Ez attól függött, hogy a bérlő halásznak melyik folyóhoz volt közvetlen kapcsolata. Ezek a gazdaságosabb eszközök napjainkra szinte teljesen kiszorították a korábbiakat. A külterjes halgazdálkodás már árutermelés volt, és ebben érvényesült az a beállítás, hogy rövid időn belül a lehető legkevesebb munkával a legnagyobb eredményt lehet változtatások nélkül elérni. A halász ekkor már nem egy vállalkozó zsellér volt, hanem valódi halász, aki ebbeli mesterségéből tartotta el családját. Ismerte eszközeit, a vizet, a halak természetét, az időjárás kihatását. Eszközeit gondozta, javította. Vagy a bérlet jövedelméből, avagy részeshalá-