Bárth János szerk.: Cumania 18. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2002)
Etnográfia - Bihar Mária: Fóliás kertkultúra Kunszálláson
401 kéznek az efféle kapcsolatokat és elköteleződéseket kerülni. Mert az, hogy valaki éveken át felvásárolja egy termelő áruit, még nem biztosíték arra, hogy egy rosszabb szezonban is ki fogja fizetni a rosszabb minőségű áruért ugyanazt az árat, mint eddig. A lebratyizást ezért mindenki igyekszik elkerülni. Mind a termelő mind a kereskedő igyekszik felvenni egy piaci stílust, ami az üzletre korlátozódó, se nem túl közvetlen, amely se nem túl távolságtartó. Ez a stílus furcsa keveréke a diplomáciának, a bókokkal teli udvarlásnak, az üzleti tárgyalásnak és a kocsmai beszélgetéseknek. A kereskedők, mivel óriási nagyságú a piac és egy éjszaka alatt többször is körbe kell járni, lábuk kímélése érdekében biciklikkel vagy kismotorokkal, robogókkal közlekednek a piacon. Nézegetik a terményeket, kérdezgetik az árakat, vizsgálják a felhozatalt. Ha tetszik nekik az áru, alkuba kezdenek, ha nem, tovább járják a piacot. Az alku kezdetén a kirakott árut körbenézik, néhány darabot kézbe vesznek, forgatják. Akár elégedettek, akár nem, olyan arcot igyekeznek vágni, mintha csalódtak volna az áru minőségében. Ez a pszichológiai stratégia azt a célt szolgálja, hogy alku helyzetbe vonják az eladót. Ezután rákérdeznek az árakra, és hogy milyen mennyiséget, hány ládányit hozott fel a termelő. Hibákat keresnek a terményekben, sokszor lefitymálják, hogy lentebb vigye az árát. Bevett szófordulat, hogy „az egész piac ezzel van tele, és két sorral lentebb már sokkal olcsóbban lehet ilyet venni. " Közben persze kevesebbért kéri, amiért az eladó tartotta, és azzal próbál érvelni, hogy az áru nem eléggé szép vagy azzal, hogy sokat vagy netán az összes mennyiséget megveszi. Az alkudozás végig tegeződve folyik, obszcén, trágár kifejezésekkel tarkítva, néha hol hízelegve vagy udvarolva, néhol mérgelődve, szitkozódva vagy éppen erőszakosan. A piacon egyébként is mindenki tegeződik. Nagy volt, az akkor hetven éves nagyapám meglepetése is, amikor egy huszonéves kereskedő letegezte a piacon. Az eladó természetesen tisztában van az áruja minőségével, a piaci viszonyokkal és leginkább azzal, hogy mennyiéit szeretné terményeit értékesíteni. Rendkívül határozottnak kell lenni ahhoz, hogy a sok „körüludvarolás", alkudozás hatására ne lágyuljon el az ember. A kereskedők sokszor „letámadják" az árusítókat. Ilyenkor három-négy kereskedő egyszerre megy oda egy zöldségeshez. Lehetőleg négyen nyolcféle kérdést tesznek fel, hogy minél kevésbé tudjon figyelni az értékesítő és összezavarodjon. Ekkor nyújt segítséget a piacos füzet, amiben az áru nyilvántartása található. Vannak vadul alkudozó kereskedők, de vannak olyanok is, akik csendesen, magukban mérlegelve döntenek és vásárolnak. A kereskedő a vásárlásnál legtöbb esetben nem viszi rögtön el az árut. Foglalót ad, kb. egynegyedét, egyötödét az áru teljes összegének. Azt mondja, később küldi az emberét, hordárát az áruért a csere ládákkal. A kereskedő a foglalóhoz bemond egy nevet is, ami lehet keresztnév, ragadvány vagy fantázianév, de sosem a teljes és valódi neve, például Erzsi, Késs, Tóni, Frici, Kócos, Laja, Zsupi. Eddig még nem hallottam róla, hogy lett volna olyan, aki
