Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Janó Ákos: Szőlő- és gyümölcstermesztés a szanki homokon
59 gyott szálvesszők kötözésére hagyományosan fűzfavesszőt, a zöldhajtások kötözésére sást, csatét (csádét), szalmát, kukorica foszlányt, komlót, hársháncsot és raffiaháncsot használtak. 208 XVIII. századi források szerint a gyalogszőlőt egyszer, kétszer, háromszor vagy éppen négyszer is kötözték. A századforduló idején a szakirodalom az első kötözést 40 cm-es hajtásoknál, a másodikat 70 cm-eseknél javasolta a gazdáknak, harmadszor pedig csak a szőlő felső végét ajánlotta egybekötni." Szanki gyakorlat szerint, ha a rekönye elérte a fél métert, kötözni kellett. Évente egyszer vagy kétszer, újabban háromszor is kötöztek. Az első kötözés laza, csupán arra való volt, hogy a gyorsan növő hajtások szétdőlését meggátolja, hogy azok ne feküdjék meg a homokot. Régebben kákéval (káka), ronggyal, kukoricahajjal, zsáknak való kenderfonallal kötöztek. A kákét előre kivágták és megfonnyasztották. Ujabban inkább raffiával kötözték a szőlőt, de a kukoricahéj használata a legutóbbi időkig megmaradt. A kukoricahéjat télen megcsavargatták, párosával összekötötték, hogy hosszabb legyen, s csomókban elrakták. Szintén használtak kötözéshez megfonnyasztott rozs szálakat és boltokban beszerzett madzaghulladékokat is. Ha a szőlő fejlődése elérte a kívánt magasságot, másodszor kötöztek. A tőke felső részét szorosan egybekötötték. Erre aratás után került sor. Kisebb szőlőkben érés előtt is végigjárták a sorokat, s azokat a fürtöket kötözték fel, amelyek vesszői alacsonyok voltak, a fürtök a földre lógtak. A kötözést férfiak is végezték, de az inkább az asszonyok munkája volt. Jobban hajlott a derekuk, ügyesebb volt hozzá a kezük. Kötözni fiatalokat is vittek a szőlőbe, 14-15 éves lányok már ügyesen dolgoztak, de fiúgyerekek nem szerették ezt a munkát. Gyakran napszámosokat hívtak, ingyen segítség csak akkor ment, ha valaki más munkát akart a kötözéssel viszonozni, akkor is inkább csak fél napra, hogy eleget tegyen a kötelezettségének. Néha egész csapat asszony vonult a szőlőbe, munka közben beszélgettek, daloltak, vigadoztak, s mikor készen voltak a kötözéssel, együtt hazamentek. A gazda a napszámosoknak koszttal tartozott, de a segítség megvendégelése nem volt szokás. A fiatal hajtásoknak rekönye, másképp szőlősóska volt a neve. A tőkék aljáról fakadó, termést nem hozó, ezért kiirtandó tatlyvesszőt sasujka néven emlegették. A feleslegesen magasra nőtt hajtásokat, a kaccsokat vagy kötözés közben darabolták le, vagy külön munkaként, éles késsel levagdalták. Ezeket a kaccsokat vagy szétdobálták RÁCZ Sándor 1901. 55-56. FÜR Lajos 1983. 157. Solton a kötözőanyag a sás és a káka volt. A kukoricalevéllel való kötözésre a századforduló idején tértek át. Az első kötözést a virágzás előtt, a másodikat virágzás után végezték. A második kötözéskor a vesszők tetejét kaszakéssel elmetszették, a tőkenyakról a sustyákat (fattyú hajtásokat) kitördelték. (ÉGETŐ Melinda 1975. 459.) Ásotthalmon a kötözésre raffiát, kákát, kukoricacsuhéjt, zöldbúza vagy rozs szárát, jutkát (a dísznövény elhasogatott levelét), öreg fonalat, zsupszalmát használtak. Az első kötözéskor lazán összefogták a vesszőket, a második kötözéskor szorosabbra fogták a vesszőket, s azok felső részén újra kötötték, majd visszavágták a felesleges hajtásokat, s a tőke melletti fattyúhajtásokat. A harmadik kötözés célja a homokba érő fürtök felhúzása volt. (BÖRCSÖK Vince 1970/a. 82-83.) Kiskunmajsán kukoricahajjal, jutkavirág levelével, sóskákéval vagy kokéval, valamint raffiával kötöztek. (BODOR Géza 1984/b. 55.)
