Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Ács Judit: Ártéri gazdálkodás az ordasi szigeten a XIX–XX. században
197 besztercei (magva váló), vörös (nem magva váló), sárga (sárga, kerek). Dió: papírhéjú (könnyű törni), keményhéjú (nehéz töretű), óriás dió (nagyon nagy, könnyen törik, nagy szemű girizdek). Összehasonlítani a fajtákat, elnevezéseiket és tulajdonságaikat más területek fajtáival nem találtam célszerűnek. Bár látható, itt is előfordulnak olyan, Lippay által 300 évvel ezelőtt is közölt fajták, mint a bálint alma, vagy a búzával-árpávalérő körte, s még sok olyan, amely más vidéken is előfordul, azonban az összehasonlítás hamis következtetésekhez vezethetne. 101 Egyrészt mert a fajták pontos meghatározása amúgy is nehéz feladat, másrészt alapelvként elfogadható, hogy a nevek száma nagyobb az ismert fajtákénál, tehát ugyanannak a fajtának többféle neve lehet, akár egy településen belül is. Viga Gyula tanulmányában fejti ki, hogy a történeti névanyag lassan változó struktúrájába nem illeszkedett szervesen a gyümölcsállomány valódi összetétele. Azonos név különböző fajtákat is takar, hiszen a gyümölcsösök jobbára magatermő, alig gondozott, sokféle módon variálódó állományt neveltek. Tehát a természet mobilabb struktúrája mintegy nyelvi szubsztrátumként őrizte meg a gyümölcsnevek stabilabb struktúráját. így a névanyag stabilabb állománya ma már mást takar, mint akár néhány évvel ezelőtt is. 102 Mint látható, az elnevezések két típusba sorolhatók: külső tulajdonság alapján (íz, szín, forma) pl. pogácsa, girizdös-édös, bőrhéjú, vagy a vegetációs időszak azonos szakaszához egy-egy másik növény éréséhez, aratásához kötődik az elnevezés: eperrel érő körte vagy búzás körte. Ezek a magastörzsű, keményfájú ártéri gyümölcsök igen ellenállóak és bő termésűek voltak, gondozni pedig alig kellett őket. Mint más árterek gyümölcsöseiben, úgy Ordason sem igényelt különösebb gondozást a szigeti gyümölcsös. Tavasszal a száraz ágakat a koronából hosszú rúdra, ún. cselőkére kötött kézifűrésszel eltávolították, kaparóval pedig levakarták a kéreg elhalt részét. A lecsonkolt ágakat kévébe kötötték, majd otthon eltüzelték. Ilyenkor tisztították meg a fák alját is, ha felverte a gyökérhajtás. Ősszel pedig a fák alól kigereblyézték a lombot és elégették. Aki nem gondozta fáit és csak gyümölcsérésre ment át, annak a kertje besűrűsödött, felverte a gaz, a gyökerekről sarjult hajtás. így ha le akarta szedni a termést, először a fák alját kellett kitisztítania. Egyéb gondozást, permetezést nem igényeltek ezek az ellenálló fák. A kártevőket pedig vegyszer helyett a madarak pusztították. Ahogy a falubeliek mondták: "Gyönyörű, egészséges almák vótak, azt csak a jó Isten permetezte. " Gyümölcsérés előtt a fák alját mindig lekaszálták, hogy könnyebben összeszedhető legyen a lehullott gyümölcs. A szilvát a fa alá terített ponyvára lerázták, onnan szedték össze. Az almát viszont kézzel szedték a fáról létra segítségével. A csőszháznál volt egy 7-8 m magas létra, melyet a gyümölcsszedők 1 LIPPAY János 1664. 142-144, 150-154. 2 VIGA Gyula 1983. 79-85.
