Bárth János – Sztrinkó István szerk.: Cumania 13. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1992)

Történelem - D. Szabó Kálmán: Dusnok történeti földrajza

TÖRTÉNELEM 167 magyar és katolikus délszláv (rác) család talált magának menedéket, ahol a mocsaras erdők között viszonylagos nyugalomban vészelhette át a háborús időket. A Dusnok területén letelepülteknek rendelkezésükre állt a gazdátlan és néptelen környék. A dusnokiak falujuk határán kívül már a 17. század végén használhatták a környező pusztákat: Váradot, Újfalut, Mártonházát és Eperjes nagy részét, de valószínűleg megvetették lábukat a Vajas keleti partján fekvő Dobokán is. Az ország felszabadulása után a Kalocsai Sárköz csaknem teljes egészében a kalocsai érsek birtoka lett, így Dusnok is. Az érsekuradalom birtokainak megszervezése a 17. század végén megindult, de a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt megakadt, csak 1711 után folytatódhatott újra. A falu megtarthatta eddig használt pusztáit. Ehhez a meglehetősen nagy területhez 1703-ban megkapta még Doboka határát is, amelybe Körtvélyes is beletartozott. Ezzel megteremtődött a keleti irányú terjeszkedés lehetősége a nyíltabb területek felé, ahol a magas fekvésű, szántóföldek kialakítására alkalmas puszták sora feküdt. Valamikor az 1710-es években költözött át a még mindig kis lélekszámú Dusnok lakossága régi helyéről Doboka két ávízmentes Vajas-parti hatjára, a falu mai helyére. Ettől kezdve az elhagyott falut Puszta Dusnoknak, Ófalunak, rácul Sztaro szelónak kezdték nevezni. Az új település neve Dusnok lett, a falunak helyet adó Doboka neve pedig néhány évtized leforgása alatt teljesen feledésbe merült. Az áttelepülést valószínűleg szorgalmazta és jó néven vette a földesúr is, mivel érdekében állt, hogy falvai kikerüljenek a Duna mentének árvízveszélyeztetett, erdős, mocsaras területeiről a folyamtól messzebb fekvő, szárazabb pusztákra. Később, a 18. században és a 19. század elején földesúri parancsra változtatott faluhelyet a környező tájon Lak, Sükösd, Csanád, Kákony és Pandúr lakossága. Dusnok lakóinak száma az 1720-as évek után kezdett rohamosan emelkedni. A környék falvainak mobilabb rétegéből került ki az újonnan érkezők zöme. Távolabbi vidékekről kevesen jöttek. A lakosság gyarapodásával párhuzamosan szaporodtak a faluhoz csatolt, vagy bérelt puszták. A falu határa néhány évtized leforgása alatt Bogyiszlótól Hajósig terjedt, és 17 pusztafalut vagy prédiumot olvasztott területébe. A falu etnikai összetétele az első összeírások és urbáriumok névanyaga alapján (1715, 1720, 1725, 1731.) fele-fele arányban lehetett rác és magyar. 1730-ban billent meg kissé az egyensúly a szláv nevek javára. Említésre méltó, hogy az 1731. évi urbáriumban több szláv vezetéknevű dusnoki jobbágy magyar becézett keresztnevet viselt: Koprivanacz Istók, Koprivanacz Palkó, Koprivanacz Gyurka, Jagicza Palkó, Hodován Istók, Hodován Marciné, Skrapacz Miska. Ez nem lehetett a nevek lejegyzőjének tendenciózus magyarosítása, mert e becenevek egy része ragadványnévként még ma is él: Marcikin, Istokin, Palkovjev, Miskatin stb., sőt, becenévként, párhuzamosan a rác alakkal ma is használatos: Marci — Marko, Miska — Miso, Gyurka — Gyuro stb., Úgy látszik, hogy az új faluközösség szláv elemei is beszélték a magyar nyelvet, legalábbis egy részük. Talán volt köztük már