Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)

Néprajz - Bárth János: Szeremlei vallomások

NÉPRAJZ 401 jellemző településmegosztottságának, hogy a lakófalut és a szálláskertet nem egy, hanem két folyó választotta el egymástól: a Nagy-Duna és a Szeremlei-Duna, köztük a Pandúr-szigettel. A Sebes-fok torkolatában tömörülő Dunán inneni szálláskerteket egy datálatlan, de a XVIII. század harmadik negyedéből származó, Antonius Leopoldus Kronovetter érseki mérnök által készített térkép „Allodia Szeremlyensium" névvel jelöli.

73 Az „allodia" kifejezés itt, miként a XVIII. századi Kalocsai Sárköz területének sok helyén paraszti gazdasági telephelyet, szállást, szálláskertet jelentett.

74 Egy 1819-ből származó, pontos felméréseken alapuló térkép a Sebes-fok torkolata és az előző térképen is szereplő „Holt Vajas" nevű szántóföld között „Sebes-foki szállás" néven szálláskerteket tüntet föl.

75 Ekkor azonban már más szálláskertjei is voltak a falunak, amelyek a mocsaras „telekallyai" oldal kivételével szinte teljesen körülfogták a lakótelepülést. Ezek 1773 után épülhettek és az áttelepedett falu gazdasági igényei hívták őket életre.

76 A XIX. század első feléből származó térképeken a faluszéli szálláskerteket „Aklok" kifejezéssel jelölték.

77 Visszakanyarodva az 1726. évi vallomásokhoz, megállapíthatjuk, hogy a tanúk a különböző paraszti gazdasági telephelyek közül legtöbbször az ún. szénázó szállásokat emlegették. A rác vallomástevők valóságos céljából következően elsősorban a bajaiak XVII. század végi szénafeletetö helyeiről szó volt, mégpedig azokról, amelyeket a régi szeremlei határban, a pusztafalu felé eső területeken használtak. Ezek az ártéri szállások a szállásoknak nevezett paraszti gazdasági telephelyek legegyszerűbb, legkezdetlegesebb változatainak tekinthetők. A Duna menti helységek népe valószínűleg ilyen teleltető szállásokat használt a török idejében is. A fűzfabokrok enyhelyében kialakított teleitetőhelyek földjén gallykerítéssel körülvéve rakták össze a környéken kaszált szénát, amelyet télen feletettek a szarvasmarhákkal és a lovakkal. A gallykerítést több tanú, illetve a vallatások lejegyzője régies szóval megyének nevezte. A „szénázó szállások" közel feküdtek egymáshoz. Laza csoportokban, füzérszerúen helyezkedtek el a szabad foglalással használatba vett vízparti kaszálók füzesei között. Egy-egy szálláson általában egy család állatai teleltek, de volt rá példa, hogy többen egy helyre hordták a szénájukat és közösen etették állataikat a téli hónapokban. E kezdetleges teleltetőhelyekhez hasonló szállások voltak Csanád és Sükösd ártéri határában is. A délszláv tanúk vallomásait olvasva feltűnik az a szabadkozó megfogalmazás, amelynek visszatérő fordulata, hogy a tanú „más szállást nem tud", csak az 73. KÉL. II. T. 118. 74. Vö. KÉL. II. 99. és 194. sz. térképekkel. Előbbi közölve: BÁRTH János 1975. 253. 75. KÉL. IL T. 207. 76. BÁRTH János 1975. 247—250. 77. KÉL. II. T. 120.