Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 9. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1986)
Történelem - Szita László: A nemzetiségi iskolaügy alakulása a második világháború idején a visszacsatolt Bács-Bodrog vármegyei területeken, 1941–1944
270 SZITA L.: A NEMZETISÉGI ISKOLAÜGY ALAKULÁSA .. . sok szervezeti kérdés tisztázatlan maradt. A kisebbségi tankönyveket csak a német tagozatban vezették be. A szerb tagozatban még nincsenek új, modern tankönyvek, ezért vagy a régit használják, amelyet azonban az újvidéki II. számú fő tanügyigazgatóság betiltott. „A szerb nyelven tanító iskolában az eredmény igen kicsi" — írta Balázs Ferenc az 1942. júniusi iskolalátogatási jegyzőkönyvbe. Szociális körülmények, politikai nyugtalanság és bizalmatlanság jellemzi a falu egész hangulatát, amely tükröződött az iskolában is. A magyar tagozat működését vizsgálva megállapította, hogy az ott felállított kezdő és haladó csoportnak nincsen értelme. A tanulók döntő része nem tud egyáltalán magyarul csak anyanyelvükön, ruténül. A tanítók közül viszont senki nem tud e nyelven beszélni. Javaslata egy új célszerű megoldásra az volt, hogy a rutén és magyar tanulókból szervezzenek egy részben osztott (I— IV, V— VII. o.) magyar tagozatot, amelyben „ .. . a mindenütt ott levő magyar tanulók segítségére lesznek a tanerőknek a magyar nyelv tanításában...". Meglepő, hogy Balázs, haladó nézetei ellenére, nem tett javaslatot sem a miniszterelnökségre, sem a VKM-hez egy, akár osztatlan rutén tagozat felállítására, jólehet 50—60 olyan tanuló járt iskolába, akik csak rutén anyanyelvükön tudtak megszólalni. 1943. évi látogatásakor viszont már a tények súlya alatt megváltoztatta elképzelését. „ . . . Mivel most még eredményről alig lehet beszélni, a tanítók nem tudnak magyarul, sohasem fognak megfelelő eredményre jutni, az anyanyelv igényének megfelelő rendszert kell majd a háború után kialakítani Az állandó óvoda felülvizsgálatát ugyanekkor végezte el. 78 szerb anyanyelvű és 4—4 német és magyar anyanyelvű gyermekkel foglalkoztak. Az óvónő egyáltalán nem tudott magyarul és németül sem. A lakosság a szerb nyelvű foglalkozást kívánta, a magyar szülők magyarul, a németek németül kívánták a foglalkoztatást. A szakfelügyelő javaslata jellemző módon a többségi akaratot alig vette figyelembe, amikor javasolta a nagyon magas korú szerb óvónő nyugdíjaztatását és szerbül tudó magyar óvónő alkalmazását kérte. Az elfogult álláspontján az sem szépít sokat, hogy a nyugdíjaztatás kérésében valóban reális tény volt a magas kor. (70 éves volt Pejics Julianna jugoszláviai állami óvónő.) Az óvoda munkája alacsony színvonalú volt, de a cél Pejics nyugdíjaztatásával világossá akkor vált, amikor helyébe 1942. október 31-én a VKM VI/6. ügyosztálya Harasztyné Szemerédy Júlia okleveles óvónőt nevezte ki, aki alig tudott szerb nyelven. E tendencia, teljesen indokolhatatlanul, a magyar foglalkoztatási nyelv erősítését kívánta szolgálni. Balázs, amikor szerbül tudó magyar óvónő alkalmaztatását kérte, azt is hangsúlyozta, hogy „ ... ez a község állami iskolájának elsőrendű érdeke, de a magyar lakosság általános kívánsága is ...". Tőle szokatlan módon, némi iróniával arra utalt, „ ... a tanítónő az újabb idők követelményeinek nem tudna megfelelni, a magyar anyanyelvű tanulók fejlődésének (4 tanuló volt 1941—1943 között!) akadálya lenne, a szerb tanulók soha sem tanulnák az államnyelvet...". Későbbi levélben, amelyet dr. Kosa Kálmán miniszteri osztályfőnöknek írt, azt hangsúlyoz-
