Horváth Attila szerk.: Cumania 7. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1982)

Bóna I.–Nováki Gy.: Alpár bronzkori és Árpád-kori vára

fényképfelvételekért, Lacza Mártának és Dékány Ágostonnak pedig a leletanyagról Kecskeméten készített gondos rajzaikért. A mellékletként közölt ásatási felszín- és metszetrajzokkal csak félig-meddig vagyunk elégedettek. Nem mintha átrajzolóik nem végeztek volna tőlük telhető jó munkát. Fekete-fehér rajzaink mégis, minden pontosságuk dacára, legfeljebb emlékeztetnek a helyszínen sok színben és színárnyalattal készült eredeti felvételekre. Amelyeken nagyon különböző az égett patics, az átégett falú katlantűzhely vagy kemence, az átégett alapozású tűzhely, a tűzégette padló és felszín „vörös" színe, az eltérések-árnyalatok mástmást jelentenek a felhordott tiszta lösz, a tapasztott agyagpadló, a padlók-házak agyag alapozása és az őshumusz alatti eredeti lősztalaj „sárga" színe esetében, vagy a mai humusz, szubhumusz, az őskori felszínek bronzkori fekete földje-sara, a padlók kormos felülete és az őshumusz „fekete" közös nevezője kapcsán, nem beszélve a barna rétegek különböző árnyalatairól vagy a hamu rétegek és foltok ábrázolhatatlanságáról a leegyszerűsített fekete-fehér változatban. Tisztában vagyunk vele, hogy nem a mi problémánkról van szó, hanem egész régészetünk problémájáról: a külső szemlélő szemében piszkos földnek látszó, valójában sokat — mindent — jelentő színárnyalatokból összetevődő őskori teleprétegek csak akkor fognak „újjáéledni" és igazán beszélni, ha a színes ceruzarajzok közlésének módja megoldódik. Az olvasó számára gyenge vígasz, mégis talán megnyugtató, hogy a feldolgozás során csak az eredeti színes rajzokkal dolgoztunk, leírásainknak a mellékletekből talán kevésbé érzékelhető részletei az eredeti színes szelvény- és metszetrajzokról származnak. Végül, de nem utolsó sorban megköszönjük Patay Pálnak (Magyar Nemzeti Múzeum), hogy 1949. évi ásatási dokumentációját és leleteit közlésre készséggel átengedte. Köszönjük Stanczik Ilonának (Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztálya), hogy a Nemzeti Múzeumban őrzött alpári őskori leleteket nemcsak rendelkezésünkre bocsátotta, de lerajzolásukhoz is segítséget nyújtott, valamint Temesvári Ferencnek (Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertára) az 1855 -ben előkerült alpári sarkantyú feldolgozásra való átengedését. II. A VÁR

; ÉS A SÁNC KUTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE Alpár (ma Tiszaalpár) község a Tisza középső folyásának jobb partján, a Duna—Tisza közének keleti szélén, Bács-Kiskun megye ÉK-i sarkában fekszik. A Tisza ártere felett homokos löszből álló magas part húzódik, amely több kilométerrel Alpár felett kezdődik és lefelé Csongrádig követhető. Az ártérből mintegy 8—10 méterre emelkedik ki, mögötte homokos, kissé dombos terület következik. A Tisza kb. 4 km távolságra folyik (1. kép). Ez azonban a XIX. század 1. Tiszaaipár és környéke a Tisza szabályozása után. Vázsonyi Á. 315. nyomán 1. Tiszaaipár und Umgebung nach der Regulierung der Theiß Nach Á. Vázsonyi 315 19