Horváth Attila – Orosz László szerk.: Cumania 6. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1979)

Szendrő F.: A Bánk bán munkásszínpadon

nyugodtabb emberei. Pedig az izgalom lélegzetszorítóan fojtogatta torkunkat. Hét órakor megindult a közönség áramlása. Éppen az öltözőben tartózkodtam, mikor az egyik „ergárdista" közölte, hogy az egész Magdolna utca tele van az előadásra jövő emberekkel. Megérkezett Simon Ferenc, a Bőtös Szakszervezet titkára, program szerint az ünnepi beszéd tartója. Nevetve mesélte, hogy •a nagy tömegtől alig tudott feljönni. A második emeleten volt a színházterem. Negyed nyolckor a szereplőkkel együtt felmentünk a színpadra. Az öltözők az első emeleten helyezkedtek el. A nézőtér már zsúfolásig megtelt, de a lépcsőkön és a folyosókon legalább még egyszer akkora tömeg nyomult a bejárati ajtók felé. Ekkor láttam: valami baj van. Először a jegyszedők le akarták zárni az ajtókat, de a közönség — elsodorva mindenkit maga elől — feltartóztathatatlanul tört be a terembe. A színpad függönynyílásán keresztül csak annyit láttam, hogy két oldalt a falak és az ülőhelyek között, a középső sorban, egymás hegyénhátán szorongott a közönség. Háromnegyed nyolc volt, és nem tudtunk kezdeni. Ekkor az egyik rendezőgárdista rohant hozzám, hogy a rendőrtiszt akar a rendezővel, azaz velem sürgősen beszélni. Lementem az első emeletre, ahol kivörösödve ordított a tiszt a rendőrökkel, hogy teremtsenek rendet. Odamentem hozzá. Visszafojtott dühvel kérdezte: Maga a rendező? Igen — válaszoltam. Tudja, hány néző befogadására szól az engedélyük? Megmondtam: pótszékekkel együtt ezerre. Igen, de több mint kétezren vannak bent, mondta villámló szemekkel. Vegye tudomásul, addig nem adok engedélyt az előadás megkezdésére, amíg egyetlen egy ember áll a teremben. Ezzel sarkon fordult, és bement a szobájába. Rohantam vissza a színpadra. Simon Ferenc már türelmetlenül jött elém. Elmondtam a rendőrtiszt rendelkezését. Pár másodpercnyi szünet után rávágta: jelentsd be a közönségnek. Nem volt idő a gondolkozásra, kiléptem a függöny elé, és szó szerint közöltem a rendőrtiszti ukázt: addig, míg állnak a nézőtéren, nem lehet megkezdeni az előadást. — Ez a hivatalos szabály! Néma csend követte a közlésemet, majd mintegy vezényszóra, mindenki azon a helyen, ahol állott, leült a földre. Megrökönyödve néztem körül, a nézőtéren már senki sem állott. A színpad és az első sor közötti helyen ott ültek a parketten : Darvas József, Szakasits Árpád, Erdei Ferenc, Németh László, Kállai Gyula, József Jolán, Kovács Imre, Féja Géza, Mihályfi Ernő és még sok író, politikus, jó barát. Ügy emlékszem, Bajcsy-Zsilinszky Endre is a nézők között volt. Harsogó nevetés tört ki a teremben, hangos kiáltások repültek felém : kezdjék az előadást! Visszamentem a függöny mögé, a színpadra, ahol már várt az egyik rendőr. Közöltem: a nézőtéren mindenki ül. Ő is kinézett, valóban úgy volt, ahogyan mondtam. Vállat vonva, kissé bizonytalanul távozott, hogy jelentést tegyen. A közönség már kórusban zúgta : kez-de-ni ! ! Ekkor, nem várva meg a választ, Simon Ferencet kiengedtem a függöny elé. Rövid beszédet mondott, majd ő is lement a nézőtérre. A színjátszók elfoglalták a helyüket, és jelt adtam a kezdésre. Megszólalt a három gong, a nézőtér elsötétedett, és a függöny lassan széthúzódott. A rendőrtiszt nem jelentkezett. Megkezdődött az előadás. Kissé elfogódottan indított Mikhál és Simon, majd egyre olajozottabban lendült meg a játék. Fent maradtam a színpad mögött, segítettem ügyelni, világítani, bútorozni, vagy éppen abban, amire szükség volt. Szinte érezni lehetett a függöny mögött is a közönség figyelmének feszített csendjét. Két csoport alakult ki a színen : az egyik oldalsó asztalnál a királyi fegyveresek ültek, a másik oldalon Simon, Mikhál körül gyülekeztek a békétlenek. Simonék lefojtott szavai keverednek a vidám zene hangjaival. (Kihúztuk Simon elbeszélését a vadászatról és családi ügyeiről.) Sorra jönnek a békétlenek, komoran ülik körül az asztalt. Simon beszél. Petur mellett álltam, várta belépése végszavát. Fogtam a karját, éreztem: egész testében remeg. Nem valószínű, hogy hallotta a színpadi szöveget. Simon beszélt... „Manó vigye Vígságtokat, hol a szabad magyar | Érzés az itt erőltetett feszesség |Láncába kénytelen harapni." — Megszorítom Orbán karját, vigyázz, súgom, s máris hangzik a végszava. Orbánt belököm a színpadra. Döngő lépésekkel megy be, és már hallom Petur izzó szavait: így? — ördög és pokol! Bizony majom \ Mind egytől egyig. — Oh, te s^ép nevű\Magyar — Magyar?. .. Szabad kívánna lenni mindenik, És torkukon kegyes nagyasszonyuk Sült-főttje oly mohón rohan le, hogy Majd steinte megfidladnak. Juévnyalóvá Lettél dicső Árpád gyümölcse te ? 377