Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

az egeret ették meg. Hát mennek tovább megin az erdőbe, de semmi nem ugrott előttük, hogy a farkas tudott vóna bővebb kajához jutni, hanem csak mind üres erdő vót. Hát osztán megin mondja a rókának: — Te róka, én megin éhös vagyok, én, én, tégöd fölfallak, ha, ha nem gondoskodsz az önnivalórul. — Hát tudod mit, farkas koma, megin — aszongya — számoljuk ki, amelyiknek csúnya lösz a neve, azt összük mög. Hát osztán elkezdőit: — Róka koma, szép név, farkas koma — szép név, nyúl koma — csúnya név, gyerünk ögyük mög. Hát osztán a nyulat mögötték. Hát má kettőjüknek félfél nyúl, ugye, csak több jutott már, mikor ketten öttek, mint mikor hárman-négyen, öten, mikor vótak. Hát osztán jólakott a farkas, hallgatott, nem szólt semmit se. Ment tovább az erdőbe. Hát ahogy mén, a róka az mindig úgy ódalog, mert félt tüle, hogy ha újbul éhes lesz, akkó má őrá kerül a sor. Mer má más állat nincsen, csak ű egyedül. Hát osztán egyet gondol a róka, mondja neki: — Te, farkas koma, így ha ketten járunk, nem lesz jó, mer megijed a vadállat tőlünk — aszongya — és nem tudunk ennivalót szerezni. Hanem legjobb lesz, ha különkülön elválunk, és amelyikünk ügyesebb lösz, az majd fölkeresi a másikat,és,ajd elosztozkodunk ezen a kis kaján, önnivalón. Hát a farkas gondókozik: Hát igaza van ennek a rókának, persze mer ü lusta vót arra. — Hát jó van, róka koma, eredj, oszt majd hát, ha talász valamit, akkó majd szója. De oszt má közbe őszre járt az idő, tél kezdődött meg fagyott meg mi mindön. Hát osztán egyszer gyün ám a róka, de úgy véletlenül a farkas elé, mer nem akart vele talákozni, mer félt a farkastul a róka, de hát valahogy összegyűrtek. Akkó mingyá odamönt: — Hő, kedves farkas komám, jó hogy összetalálkoztunk, tudod — aszongya — hogy milyen sok halat én megettem. Ú, nizd mekkora böndőm — főfújta magát, a hasát, és nizd — aszongya — mekkora a böndőm, hogy sok halat öttem. Nem akarsz te is önni? — Ű, róka koma, dehogynem önnek — aszongya — csak hun van az. — De — aszongya — egy kicsit hát rá köll fizetni — aszongya — mer másképp — aszongya — nem lehet halat fogni. Hanem — aszongya — van ott egy folyó és az emberek léket vágtak a folyón, és oda én — aszongya — leeresztettem a farkamat a vízbe, és a halak — aszongya — körülharapták a farkamat, megfogták a szőrt, és — aszongya — mikor éreztem, hogy nehéz, akkor hirtelen kirántottam a halakat, és így — aszongya — jutottam én a halakhó. Ha te is így csinálsz, teneked is szerencséd lesz. Hát aztán elment a farkas koma oda a róka komával, és hát ráültette a jégre a farkas komát, bele a farkát a vízbe. A róka koma aszongya: — Majd mingyá gyüvök én, csak maradja otan nyugodtan. Hát kis idő múlván gyütt is a róka : — No, mi van farkas koma? Érződ hogy valami hát fogja a farkadat? Kicsit fölemelkedett, persze a jég má ugye hártyásodott, odaragadt a farka, és hát má érezte a nehezet, hogy hát má valami van a farkán. Aszongya: — Valami van — aszongya — mer érzem, hogy valami, hogyhát nehezedik. Akkor aszongya: — Várja még — aszongya — hogy jó megrakodjanak halakkal — aszongya — hallal a farkad körül. Hát aztán megin kis idő múlva kérdezi a róka koma: — No, mi van farkas koma? Hogy állunk a halakkal? Emelkedj föl egy kicsit! Elkezdte húzni, húzni, de nem gyün, nem gyün! Egyáltalán nem gyün ki. — Hú, aszongya — róka koma, nagyon sok hal van, nem bírom kihúzni. A róka erre aztán gondot, hogy mingyá hát a farka lefagyott, és hát el tud menekülni a farkastól, és nem lesz bántódása neki. — Hát jó van — aszongya — csak húzzad — aszongya — csak húzzad, amíg bírod. A farkas elkezdte húzni, húzni, a róka koma meg usgyi, be az erdőbe, ott hagyta a farkast. Gondolván avval, hogy ott pusztul el a jég tetején. Hát aztán mén-mén a róka az erdőbe, de közbe a farkas is erőködött ám a farkas koma, nem akart ott maradni a jég tetején. Oly annyira, oly annyira, hogy a farkát teljesen teljesen lehúzta a bőrig a jég. A szőrit a farkárú. Fájt is neki, elkezdett nyöszörögni, de hát mit csináljon, hát most má megtörtént. Bemönt az erdőbe a farkas koma is. Mén, mendegél az erdőbe, egyször aztán szembetűnt a róka koma. Üj, neki osztán a róka komának. A róka koma meg elkezdett könyörögni neki. — Ide figyelj, ne bántsa engömet, mert most — aszongya — egy nagy-nagy pogácsát öttem — aszongya — neköd is hagytam abbul a pogácsábul, csak gyere — aszongya. Hát persze osztán hódvilágos fény vót, éccaka. És ahogy a víz tükrébe rávilágított a hold, úgy a víz tükrén látszott egy pogácsa alak, egy kerek fény. Persze, mikor odaértek a folyóhoz : — Látod — aszongya — ott a pogácsa. No, — aszongya — megzörgetem egy kicsit a vizet, oszt majd möglátod, hogy mozog a pogácsa. Hát persze, a hullámok, ahogy möntek a víz tetejin, elkezdett himbálózni a fény ugye, a farkas meg azt hitte, hogy tényleg pogácsa az ottan. De — aszongya — az az egy föltétel, hogy föl köll nyalni a vizet, mög köll inni a vizet. Mer másképp — aszongya — a pogácsához nem tudsz hozzájutni. Mer látod — aszongya — milyen messze van. Hát osztán elkezdött a farkas koma lafatyolni a vizet, inni, inni. Iszik, iszik, csak iszik. Egyször aszongya: — Ú, róka koma, seggömön gyün ki. 342