Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése

közreadott táblázatunkra, láthatjuk, hogy a fizetendő összeg nagysága néha feltűnően változik. A változás okát nem mindig ismerjük. Külön kutatások témája lehetne ez. Nehezíti a folyamatos áttekintést, hogy a korábbi időkből sok kontraktus hiányzik. A révbérlet utáni kereslet és vele együtt a bérleti díj ingadozásának néhány okára fentebb már utaltunk. Nagy erővel játszott közre az általános gazdasági és politikai helyzet, a szomszédos révek működése, az utak állapota, a révvel együtt felkínált egyéb haszonvételi lehetőségek mennyisége stb. Nagy díjingadozásra kerülhetett sor például olyan esetben, ha az árendás nem töltötte ki az idejét, hanem lemondott arra való hivatkozással, hogy tönkrement, tönkremenés előtt áll, nem tud megélni. Ilyenkor az előzőnél jóval kevesebbet ígértek a kitűzött árverésen. Jó példát láthatunk erre 1913-ból, amikor a korábbi 2550 korona helyett 1280 koronával kevesebbet, 1270 koronát ígértek csak. Az árendadíjat mindig a kor adottságainak és szokásának megfelelő pénzben fizették. 1860 előtt rajnai forintban (Rénus forint) számoltak. 1861-től 1892-ig osztrák értékű forintban állapították meg a díjat. 1893-tól az első világháború végéig koronában tüntették fel a fizetendő összeget. A nagy világrengések, rendszerváltozások, pénzromlások és gazdasági bizonytalanságok hatására az 1920-as évektől búza árban határozták meg a bérleti díjat. Ebben az időben a díj alacsony volta — különösen, ha tudjuk, hogy mennyi más haszonvételre (földekre, legelőre, kaszálóra) is vonatkozott — jól jelzi a Biskói-rév jelentőségének csökkenését. A bérleti díjat negyedévi részletekben, és mindig előre kellett fizetni. 1875-ben még azt is előírták, hogy jan. 1., ápr. 1., júl. 1. és okt. l-ig kérik a részleteket. A bérletösszeget az érseki, majd 1834-től a káptalani uradalom főpénztárába fizették. A XX. században a búzaár megállapításánál a budapesti tőzsdén jegyzett középárat vették alapul, 1938 után leszámították belőle a Bp—Kalocsa vasúti fuvar összegét. Az 1770-es években még részletezték, hogy a bérleti díjon belül mennyi vonatkozik a révre és mennyi a vendégfogadóra. Ez a megkülönböztetés valószínűleg a korábbi idődre utalt, amikor még (miként 1746— 47-ben láttuk!) külön kezelték a révet és a kocsmajogot. Később ilyenfajta különbségtétellel nem találkozunk. A két bérlet összemosódott. Hasonló részletezéssel 1893-ban találkozunk ismét, amikor a 3000 koronás díjon belül megkülönböztették a révért és a hozzá tartozó földekért stb. illetve a Daróczy-szigetért adandó összeget. Ez a megkülönböztetés ismét régebbi gyakorlatra utal, amikor is a Daróczy-sziget külön bérletnek számított. A következő években itt is összemosódik a két bérlet. 1832-től találkozunk a kontraktusokban azzal a követelménnyel, hogy a bérlő a saját és felesége vagyona terhére vállalja el a rév bérletét. Kártétel vagy valamiféle fogyatkozás esetén ebből kárpótolja magát a bérbeadó. 1871-től az 1920-as évekig szerepelt a szerződésekben a biztosításnak illetve óvadéknak nevezett összeg letétbe helyezése. 1871-től 1909-ig egy évi bérleti díj egynegyedét, 1909 után pedig felét kötötték le ilyen célra. Az összeget a bérlőnek a szerződéskötés alkalmával készpénzben vagy értékpapírokban, később inkább csak készpénzben be kellett fizetni az uradalmi főpénztárba. Ha eleget tett a szerződésben vállalt kötelezettségeknek, akkor az utolsó évnegyed díjába beszámították az összeget. Korábban 1862-ben is találkozunk hasonló megkötéssel, amikor 200 Ft bánatpénzt fizetett a bérlő, amelyet az utolsó negyedben beszámítottak a bérleti díjába, ha közben teljesítette a feltételeket. A bérlőnek a meghatározott bérleti díjon kívül más szerződésben rögzített rendszeres fizetnivalói is akadtak. Ilyen volt pl. a tűz biztosítási díj, amelyet az 1862-től kezdődő szerződésben említenek először. Az 1870-es évektől általában az szerepel a szerződésekben, hogy a biztosítást az uradalom köti központilag, és a díjat a bérlő az uradalomnak köteles megtéríteni. Az 1832-es szerződésben találkozunk azzal a követelménnyel, hogy a bérlő negyedévi részletekben fizessen évi 6 forintot, és ezért az uradalom kéményseprője söpri a révház kéményeit. A kéményseprődíj fizetésének kötelezettsége 1893-ban tűnt fel újra, amikor kéményenként 160 fillért követelt ezen a címen az uradalom. A söprést ebben az időben is az uradalom kéményseprője végezte. A kéményseprő díj fizetésének kötelezettsége ezután végig megmaradt, csak 1905-től már nem szabták meg előre a díjat. 1861-től szerepelt a szerződésekben az ún. tiszti díj és az Írnoki díj fizetésének kötelezettsége. Ezeket a díjakat szintén a káptalani uradalom főpénztárába kellett fizetni. 1861-ben tiszti díj címén a bérletösszeg minden forintja után évente 4 osztrák krajcárt állapították meg. Magyarán ez az évi bérleti díj 4%-a volt. 115