Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975)

Fazekas I.: Móra Ferenc két diákkori beszéde

Alkalmi bestéd Tartotta Móra Ferencz VIII. o. gymn. tanuló a főgymnásium május hó 9-iki millenneumi ünnepélyén Van-e művész, kinek mesterkeze hűen meg tudja festeni a nagy természet legszentségesebb jelenetét: a világtenger népét? ki meg tudja érzékíteni a beláthatatlan óceán sima tükrét, melynek lágy habjain az ég derűje ringatózik; a mennydörgő orkánt, mely felzavarja a vizek mélyének nyugalmát és mély barázdákat szánt barna szárnyával; a csillagtalan éjjelt, mely fekete lepellel borítja be a kifáradt tengert; a hasadó hajnalt, mely mosolyogva ígér derült napot küzdelmes éj után? Nincs, nincs ily mesterkéz: az ember tehetsége véges, e kép fönsége végtelen. És mondjátok: nem fönségesebb-e egy nép története, mint egy világtenger? nem megragadóbb-e egy nép boldogsága, mint az óceán derült arca? nem megrázóbb-e egy nép tusája, mint a hullámok torlódása; nem kétségbeejtőbb-e egy nép szemfedele, mint a tengerek éje? és nem emeli-e fel lelkünket jobban egy nép föltámadása, mint a fölkelő nap? És én, vakmerő ifjú, én emeljem fel gyönge szavamat, hogy lefessem egy ezredév történetét, hogy felidézzek letűnt századokat, hogy sírjukból életre vezessem mesés világokat. A mai szent napon ezren, meg ezren mondják el azt, aminek elmondását én félve kísérlem meg: tudom, az én szavam a leggyöngébb, az én színezésem a leghalványabb, az én erőm a legerőtlenebb, az én vezérszövét — nekem legkevésbé világítja be ezredéves múltunkat — de pótolja ennek világát a ti lelkesedéstek lángja, melynél bepillanthattok a múltba, s mint kettős arcú Janus, belenézhettek a jövőbe is. Látjátok, ott messze, messze, keresem az újonnan feltűnt üstököst, mely fényességével elhalványítja a többi csillagot, beragyogja az eget és elemi erővel rohan nyugat felé? Hol az eredete? Miből lett? Ki mondaná azt meg? minden nagynak az eredete a porban, a semmiben vész el. írástudók, bölcsek keresik с nép őshazáját: hegyek lábainál elterülő róna volt ez a föld: azok termelték a magyarnak a kardvasat, ez oltotta belé a népek lelkét: a szabadságot. Mi hozta ki őket ősi bölcsőjükből? Egy régi, régi tündérmese egy tündérszép országról, melynek vize édes, füve selyem, melynek minden göröngyéhezi testvérhősök vére tapadt, mely nemzedékről nemzedékre maradt örökség gyanánt, melyet vérrel kell megváltani. És megindult a jégtenger, hogy új medret keressen magának. Hol az a kar, mely megállítsa a zúduló vizeket?! Elsöpörtek kőfalakat, elsöpörtek élőfalakat, földönfutókká tettek hatalmas királyokat, alattvalókká legyőzött nemzeteket, amíg elértek az ígéret földjére, a tej jel-mézzel folyó Kánaánba. Nézzétek: a Kárpátok tornyain lobog az áldozati láng, gomolyog felfelé az áldozati füst és arczára borul a magyarok Mózese, az agg Almos-hadúr kedvesen veszi az áldozatot ! És megkezdődnek a mesés harezok. Cseng a magyar csatabárd, süvöltenek a magyar nyilak — és magyar zászló lobog az Adriától a Kárpátokig, a hármas bérez és négy folyam közéig ! Ösmeritek-e az alpári mezőket? hevesebben dobog-e szívetek, ha e szent hantokat tapossátok? Óh, mert szent e földnek minden porszeme: magyar vér hullott rá; szent e földnek minden fűszála: magyar véren sarjadzott fel; szent a szellő, mely arról lengedez: ezer év előtt magyar vérpáráról nehezedtek könnyű szárnyai! Vagy nézzétek azt a másik szent helyet, hová tolongva tódul most a nemzet, hol egy sok százados templom romjait szent áhítattal veszi körül egy késő nemzedék — nézzétek Pusztaszert. Szentek szentje nekünk ez a hely: itt rakták le az országépítő hősök alapköveit a nemzet legféltettebb kincsének, az alkotmánynak, itt vágott eret hadbontó karján hét vezér, itt esküdött véresküt vezértársaival „honunk szerzője, diadalmas Árpád". Láttátok már a tengert, mikor a vihar csillapodik? Csendesednek a hullámok, de még el-elborítják a partokat: a diadalmas magyar fegyver sem nyugodott még. Vérrel festette be Németország rónáit, átvillogott az Alpeseken, a Pirenaeken, Szaemus ormain és betörte Constantin városának érczkapuit. Európa megrendült, mint mikor a föld megrázkódik: hiszen egy üstökös megjelenése mindig rémületbe ejti a világot! És a sebesszárnyú esztendők sokáig ilyen boldognak találták e népet. A kicsi magból sudár tölgy hajtott törzset, melyen csak egyszer ütött mély sebet a durva fejsze. De az idők ezt a sebet is beforrasztották, és a tölgy olyan koronát hajtott, mely árnyékba borította Európát. 269