Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

E. Solymos: A bajai Türr István Múzeum halászati gyűjteményének típuskatalógusa

ívatáshoz fognak így halat, egyébként kedvelt orvhalász szerszám. B. A közönséges borítóhoz képest mély, hínáros, nádas vizekbe ladikról nyomják le a kifeszített hálójú szerszámot, a vaskarikát leengedve a háló szétterül, bottal vagy evezővel megriasztják a halat, mely oldalt a zsákba menekül, s a szerszám felemelésekor fogva marad. A kisebb átmérőjűeket (8, 10) nádasban, a nagyobbakat hínáros vizén használják. Az ovális alak jellegzetes forma. Szokás, hogy a vízmerő szapollyal árnyékot vetnek a vízre, s így látják meg a víz alatti halat. c) A halászat céljára készített vesszőtapogató a Dunán sűrű fonatú, a Tiszán és a Dunán Gönyü felett ritka fonatú. Mint halászati mód, általános. Hálóval készült változata már újabb keletű, a múlt sz. folyamán alakulhatott ki. A vízszabályozásokkal indul meg a borító szerszámok fejlődése. Kialakulnak a mélyebb vizekre alkalmas változatok. Ennek egyik jellegzetes formája a В pont alatt ismertetett nyeles borító vagy nyomóháló. Adataink szerint 1895 körül Nagybaracskán (BácsKiskun m.) a Ferenc-csatornán alakították ki az első változatát a szigony pótlására. Ennél a háromlábú váznak a belső oldalára szerelték a hálót, s a zsákot két láb között húzták ki. Pár év alatt kialakult a ma ismert forma, s néhány évtized alatt el is terjedt a hínáros, nádas vizeken. Hasonló szerszámot ismerünk Romániából a Duna-delta mocsaraiból. ANTIPA szerint kezdetben a besszarábiai mocsarakban használták, a szigony pótlására, s az Oroszországból jött halászok honosították meg. ANDRESKA ausztiriai előfordulásról ad hírt: a welsi múzeumban Stur^b'ir néven ismert példány az első magyar változathoz hasonlít, hálója belül van. A román, magyar és osztrák előfordulások közti kapcsolatot nem ismerjük. /. Vetó'háló 3. a/A. Összehúzó inas. Gyári fonalból kötött kör alakú háló. A kötés középről indul 66 szemre kezdve. A négy első sor dupla fonalból kötött. Az első sor egy 7 cm átmérőjű vaskarikához van kötözve. A háló 32 szem hosszú, a négy utolsó sor ismét kettős fonallal kötött. Kerülete 270 szemre felszaporítva. A szélső szemek az ólmos ínhoz hurkolva. Minden szem után egy ólomgolyó. 9 szál vékony kötél kettébe hajtva, az így nyert 18 szál felhúzó ín 15 szemenként (47 cm-re egymástól) az ólmos ínre kötözve. A felhúzó kötél az összehúzó inak középrészébe fűzve, az lekötve, a kötélvég pedig befukszolva. B

1 Zsákos, nagy háló. Kenderfonalból kötött kör alakú háló. A kötés középről indul, két sor dupla szállal, 36 szem. Ezek a 16 m hosszú felhúzókötél végére akasztva, a kötél visszafukszolva. 54 szem hosszan szabályosan szaporítva, 35 mm szembőséggel. Innét tovább kötve 40 mm-es szemekkel 27 és fél sor. Az utolsó két sor dupla fonallal kötött. A kerület 540 szem. Az utolsó sor ráhurkolva az ólmosínre, három szemben ólom, aztán egy kimarad. 15 szemenként 40 cm hosszú spéklik vannak az ólmosínra kötve, másik végük pedig odakötve egy-egy szemhez, ahol a 35 miüs szemek befejeződnek. Az így visszahajtott zsák mélysége 60 cm. Összesen 38 spékli van, egymástól kb. 50 cm-re. Az ólmosínra egymástól 4 m-re egy-egy 10 m hosszú csarnok kötél hurkolódik. B

2 Zsákos, kicsi. A rácháló hasonlít a fenti sleppzsákhoz csak kisebb. 24 szemre kezdik, 3 sor dupla fonallal, 25 mm szembőséggel. A teljes hossz 59 szem, az utolsó sor dupla fonallal kötött. 7 szemenként egy-egy 17 cm hosszú spékli, ezek felkötve a 38 és fél szemhez. Az ólhTOSÍnon minden szemhez jön egy golyó aiakú ólom. 50 spékli, egymástól kb. 25 cm-re. A felhúzó- csúcskötél 295 cm, elvágott darab. (XV. t. 57/a—b.) b) A halász a felhúzókötelet bal csuklójára hurkolja és tenyerébe szedi karikákra. A hálót bal vállára teríti, egy ólmot a foga közé vesz, jobb kezével megfogja az ólmos inat, s hirtelen kanyarodással eldobja. A háló tányér alakban szétterülve csapódik a vízre, a fenékre süllyed. A felhúzókötél apró rángatásával az inak az ólmosínt középre összehúzzák, a leborított halakat felkaparják. Felemeléskor az egész háló zacskó alakba összehúzódik (1). A rácháló (3) használata, eldobása hasonló a fentihez, csak felszedéskor nem húzódik össze zacskóvá, hanem a felkötött ólmosín a körbefutó zsákba kaparja a halat. A skppzják (2) méreténél fogva nem dobható ki karral hanem ladik oldalról bedobják a háló felét, a másik rész a két csarnak kötéllel kifeszítve a ladikban marad. Egy ideig ereszkednek lefelé, a háló ólmos inával kaparják a meder fenekét, majd kivetik a csónakban maradt részt is, ezzel zárul a háló, aztán a csúcskötéllel felszedik. c) A karikás, összehúzó inas dobóháló (1) napjainkban általános. Tógazdaságokban próbafogásokat végeznek vele. Megfigyeléseink szerint — amit még sok adattal kellene bizonyítani — ez a típus megfelelőbb a puha, iszapos, tuskós talajra. A ráchálót (3) a Dunán elsősorban a Középső, sóderos, kemény talajú részeken használják, de hasonló megoszlást tapasztalunk Romániában is a Szamos, Maros, Olt, Körösök, Beszterce, Cibin, Szeret stb. hegyvidéki, ill. síkvidéki szakaszain. A sleppzsák (2) ugyancsak a keményebb talajra való (a Dunán a kecével váltják egymást). Az eredet és az elterjedés kérdésével először HERMAN foglalkozott, de kevés adatával eredményt nem érhetett el. (HERMAN a ráchálót (3). rokolyahálónak, a sleppzsákot (2) ráchálónak nevezi. Mi a halászok által használt terminológiát vettük figyelembe.) JANKÓ megállapította, hogy a vetőhálók különböző változatokban ismertek Európában és Ázsiában, s véleménye szerint az újabb típusú összehúzó inas forma (1) a zsákos típust (3) a peremvidékekre szorította vissza. Adataink ennek ellentmondanak. Nyugat-Európában ma is használják mind a két, ill. három változatot, sőt mint ANDRESKA adata bizonyítja, még az utóbbi évtizedekben is terjed. Véleményünk szerint a típusok elter67