Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb ember a történelem sodrában. (Kübler István gyermek- és ifjúkora)
Nekünk megvolt a barakkunk. Breslau Hundsfeldnek hívták ezt a falut, gyártelep volt, és ott tevékenykedtünk, én mindennap jelentkeztem munkára. A fogolytáborból én mindennap elmentem munkára. Be a gyárba is, meg a mezőgazdaságba is. Nem volt messze a tábortól. Breslauhoz tartozott ez a tábor. Úgy hívták a gyártelepet: Hundsfeld. Repülőgép-alkatrészeket gyártott. Állítólag hadiüzem volt. Fűkaszát kellett javítani, az volt, amikor kinn voltunk kaszálni a réteken. Mentem dolgozni, mert ott valamivel jobb volt a kaja. Ott már nem volt puding. Hanem volt zsír nélküli krumplileves. A reggeli kenyér volt meg tea. Ruszki tea, csája. Egy merőkanál tea. Huszonötén kaptunk egy kenyeret. Volt vita az elosztásban. Nekem nem volt semmi konfliktusom, én nem vitatkoztam senkivel. Amit adtak, azt elfogadtam. Kétujjnyi széles, beleharaptam, egyszerre bement volna a számba. De én úgy akartam, hogy délre is legyen. És megfeleztem. Tehát megszabtam: csak idáig! És akkor nagyon éhes voltam: Na, megettem. És akkor rájöttem, hogy nem érdemes, hogy szárítgassam, megettem azt is. Délben már nem volt kenyerem. A gyárban kaptam a krumplilevest. Csak. Én háromszor annyit tudtam volna még megenni. Visszamentünk mi a táborba, ott megkaptuk a kaját. Néha autóval szállítottak. Aki nem vállalt munkát, az is kapott ebédet, de szűkebben. A vacsora, az csája [’tea’] volt. Na és akkor, amikor kinn voltam a mezőgazdaságban, akkor zsebre tettünk... Ezt-azt... Mert krumpliszedés vagy krumplikapálás is volt, és ha itt volt egy kis krumpli, be a zsebbe! És általában, amikor beértünk a táborba, akkor kivettük, megmosni nem kellett... Cukorrépát is lehetett enni. Meg paradicsomot is. De zöldet, akkor még nem volt érett. Ez 1945júniusában-júliusában volt. Csépelni is mentünk. Onnan jött az árpa vagy a tavaszi búza. Akkor odamentünk a géphez, körülnéztünk, a ruszki nem látja, és akkor az ember a kezébe engedett a cséplőgépről, be a szájba, kifújtuk a toklászt, és megette. Volt, amikor az orosz odanézett, mint ha nem lett volna semmi... Amikor meneteltünk, akkor énekeltünk. Muszáj volt menetelni. Tehát szakaszban mentünk munkába, szakaszban mentünk a táborba. Mint a katonák. Amikor az első táborból a második táborba meneteltünk, ott nem volt ének. Ott csak mentünk, nem volt bal, jobb... Ott nem volt vigyázz! Hátra arc meg ilyesmi. Csak mint a civil ember, úgy mentünk. A németeknél én ott nagyon sokat muzsikáltam. A vallást nem lehetett gyakorolni. Csak mindenki a maga szorgalmára. Imádkozó embert nem láttam. Csak amikor baj volt. Máskülönben nem. Istenem, irgalom már!!! így kért segítséget. Hogy minél hamarabb mehessünk haza... Én nem voltam ilyen helyzetben. Imádkozni imádkoztam, de nem látta senki. Keresztet vetettem, de először körülnéztem, és akkor elmondtam csendben. Ginál Jóska, a Vadasban lakott, az egyszer mondta nekem, hogy imádkozol, de miért? Komorak voltunk, nem is tudtunk nevetni sem. Azt éreztük, hogy ez a mi sorsunk, tehát ők se mondanak igazat, az oroszok... Ók is éppen olyanok voltak, mint a németek. A németek is azt hitték, hogy miénk a győzelem. Ez benne volt a katonák gondolkodásában. Pedig tudták a németek, hogy a háború el van veszve. Ezt még a Dunántúlon mondták, Hercegszabarban: Németország elvesztette a háborút! Igen... Igen... 119 i
