Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)

Andrásfalvy Bertalan: A hagyományos ártéri haszonvételek összhangja

azonban fennmaradt az egykori magyar megnevezése is Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferenchez írt egyik levelében: pagony [...] az nem egyéb, mint revier, vagy az erdőnek különös szakasza, melyet vagy levágnak vagy ültetnek és nevelnek, vagy akármiért megtiltanak és bekerítenek. Vas vármegyei szó.”6) Elszórt adatokból ma már csak sejthetjük, hogy ez a paraszti, írásba nem foglalt, csak szájhagyományban öröklődő természetismeret milyen nagy és értékes lehetett. Feljegyeztem többször is, hogy milyen fa, milyen szerszám, kocsi alkatrész stb. készítésére alkalmas, és nem mindegy hogy az milyen korú, milyen talajon nőtt fel, amint a gyümölcsök tartóssága és íze is attól függ, milyen földben gyökeredzik a fája, kap-e ártéri öntözést vagy sem. Csak az utóbbi időben foglalkozott a néprajz a népi természetismeret részleteivel. Vadon termő és valaha rendszeresen fogyasztott ehető növények száma több száz is lehetett, nem számítva a gyógynövényeket, melyek hatóanyagait a korszerű gyógyszerkutatás igazolta. Hasonlóképpen elkésve, csak most kezdtünk foglalkozni a különböző legeltetésben jelentős növények, növénytársulások népi ismeret­­anyagával. Keveset tudunk az ártéri gazdálkodás mögött álló népi szokás-anyagról. Például csak két meglepő adat: egy régebbi feljegyzés rögzítette egy tiszántúli asszony emlékét, miként járták az ártéri réteket tavasszal a vadkacsa tojások szedésével. Ha találtak egy fészket és benne hat tojást, hármat kivettek, hogy maradjon a költésre is. A néphagyomány tudatosan védte a „biodiverzitást”, a természet élet-gazdagságát, amivel ma a nyereségre törő, korszerű gazdálkodás nem törődik. Az ártér további haszonvételei még: az említett tavaszi vadmadár-tojás szedése. Egykori jelentőségét mutatja, hogy ennek külön neve volt, ami fennmaradt az Ormányságban: fumonyászás. Fú a vadkacsa, a mony a tojás régi neve. Az árterekben kosárszám szedték, frissen sütve fogyasztották, vagy liszttel felgyúrva tarhonyának készítve tartósították. Régen jelentős volt a vadmadarakkal és értékes toliakkal való kereskedés. Külföldiek csodálattal írtak az Alföldön tartott vásároknak arról a részéről, ahol madarakat, ludat, kócsagot, darut vagy azok tojását és tolláit, mint fontos ékszereket árultak. Igen j elentős volt az árterek méhészete. A F el vidék, Észak-Magyarország polgár­városaiból, Lőcse, Igló, Besztercebánya és más kisvárosokból a mézeskalácsosok például eljártak a Duna mentére mézért és viaszért. A hagyomány szerint, amikor a Sárköz, hátas és dombokalji, ármentes részein learatták a gabona-féléket, a tarlókat nem szántották be azonnal (amint azt ma teszik,) hanem hagyták felnőni azon az igen sok nektárt hozó tisztes-füvet, mihez kihozták az ártéri gyümölcsösökben elhelyezett méhkasokat. Az árterek fontos terménye volt a gyékény. Mondhatnám, az egyik legfontosabb nyersanyaga volt századokon keresztül a földbe ásott veremházaknak, melyben nemigen volt még bútor, egy-egy ládán, asztalszéken kívül. A földházakban földpadkákon ültek, aludtak, melyeket gyékényszőnyegekkel borítottak le, melyek jól szigetelték a föld nedvességét és hidegét is. Szent Margit, magyar királyleány élet­mondájában olvastam, hogy amikor édesapja, IV. Béla, kis ágyat készítetett neki fából és azt bevitte, hogy azon aludjék, Margit visszautasította, mert ő a többi nővérrel együtt továbbra is csak a gyékény fekhelyén akart nyugodni. Gyékényből készültek 6 BERZSENYI Dániel 1956. 568. 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom