Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Balázs Kovács Sándor: A hal szerepe a sárközi parasztság életében
alakú balogfejbe (kürtőbe) és ott fogva marad. Vergődésében felcsúrja (befröcsköli) a kürtőt, majd a halásznyeles merőcséve 1 kimeri. A folyómedret apadáskor ún. udvaros (több terelőfalú és többkürtőjű) vejszékkel keresztben elzárják. Éppolyan hálóval fogják ki a halakat, mint a kifolyásoknál is szokták: középütt ún. kapui hagynak, és a nyíláson átúszó halak a kapuháló foglyai lesznek.8 Hasonló elven működik a varsa is: egyszerű, könnyen kezelhető és elmozdítható halászszerszám. A régi vesszővarsától a négyszárnyú dobvarsáig sokféle megoldása van, lényege szerint egymásba illesztett kúpokból tevődik össze; az egy vagy több terelőfal mentén „... a hal - kivéve a harcsát - mindig fejjel megy a szárnyék (terelőfal) mellett; az első vörsökben szánkázik, csuszkorál... előre-hátra s csak azután megy a második vörsökbe. Ellenben a harcsa mindig farkával megy az első vörsökbe, ott szánkázik, s az első vörsökön túl, midőn két karika közt szabad teret érez, fordul hirtelen, fejjel bele a második vörsökbe.”9 Míg a vejszét és a varsát a sekély vizfenékhez rögzítik, az ún. hajtó halászatnál megkeresik a halak pihenőhelyét és bezavarják őket egy eléjük tartott hálóba. Erre a célra szolgál a félkúp alakjára emlékeztető bukorszák, „a legelső szerszám Sárvízen”. Használták még a békahálót, a tapogatói, a borítókosarat és a dobóhálót is. Mély medrekben, kobolyákban a kis szerszámokat nem lehetett használni, a halat tehát ki kellett emelni vagy be kellett keríteni. A kiemelés kisebb viznél a partról, szélesebb medrű folyónál csónakból történik. Sokféle emelőhálót használtak. A sárközi csuhé vagy körösztháló keretre van kifeszítve, és nyele segítségével kezelik a partról. A megszokott halászhelyeken régen górét (állványt) is készített magának a halász. A hal érkezését egy szellemes őr jelezte: a hálókereten többszörösen körülfutó zsineg vége a halász ujjára van csavarva, s így minden rándulást megéreztet. Éjszaka parázsló gyékénybuzogány billegése jelezte a zsákmányt. A pirityet csónakról eresztik a vízbe, és zsinórral rántják fel.10 11 A kerítő halászatnál két végén mozgatott hálófal tereli egybe és zárja össze a menekülni igyekvő halakat. A kisebb botoshálót gyalogosan, és vízben gázolva használták, a nagyobb öreghálót és a gyalmot partról, ill. csónakról. Az elsőhöz elég két ember, az utóbbiakhoz egész halászbokor (együttes) kell, s inkább a hivatásos halászok kezén találhatók. A Sárközben alig használtak horgokat, de a csuka természetét ismerve, általános volt az igen régi eredetű csukahorog-, egy víz fölé nyúló karó végére zsineget kötöttek, feltekerték egy kétágú fácskára, és vízbe lógó végén egy horogra szúrt halacska ficánkolt. Amikor a csuka bekapta, a zsinór letekeredett, így jelezte a zsákmányt. Ezeken kívül voltak még alkalmi halászati módok is. így pl. ívás idején a halak keveset mozogtak, ilyenkor csónakból nyársalták fel őket szigonnyal. (Igaz, hogy ez az 1880-as években hozott halászati törvény óta tilalmas volt.) Téli vékony jég esetén járta az ún. csukabunkózás: a mozgó árnyékok láttán vagy a levegő kedvéért sok hal összetódult, fejük felett hatalmasat ütöttek a jégre, és az elkábult halakat a butival (fejszével) vágott léken át kiszedték." 8 KATONA Imre 1962. 50. 9 KATONA Imre 1962. 51-52. 10 KATONA Imre 1962. 52-53. 11 KATONA Imre 1962. 53-55. 121
