Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Filep Antal: A vízszint szabályozása és a víz hasznosítása a hagyományos közösségek világában
A Dunaszerdahelyen működő Csallóközi Múzeum egyik munkatársa, Zsidó Béla az egykori molnárok irathagyatékát megszerezte a múzeum számára. Később ezeket az iratdokumentumokat és a műszaki rajzi mellékletüket lemásoltam, Balázs Györgynek a Molinológiai Társaság megszervezésekor rendelkezésére bocsátottam, aki közzé is tette, és további kutatásokat végzett. Ebből a dokumentációs anyagból kiderült, hogy valaha a Kis-Dunán is hajótesteken nyugodtak a malmok. A Duna Komárom és Pozsony közötti szakaszát a gőzhajózás érdekében mederkotrással kimélyítették. Emiatt a Mosoni-Duna és a Mátyusföldet és a Csallóközt elválasztó északi ág vízhozama erősen megcsappant. Célszerűbb volt a malmokat átalakítani, az úszó hajótestekről a partszélen kialakított cölöprendszerre telepíteni. A vízjárás gyökeres megváltozásához ezen a módon úgy alkalmazkodhattak, hogy a hajómalmok mechanikáját, felépítményét és a meghajtó vízikereket változatlanul felhasználhatták. A meghajtáshoz szükséges vízenergiát a népi gyakorlatnak megfelelő medergátakkal biztosították. A Duna medrébe gerendákat, cölöpöket vertek le. Ezek az alvízi szinthez képest szerették volna méteres magasságba emelni. Az illetékes folyammémöki hatósági eljárás során következetesen 75-80 centiméteres magasságúra korlátozták. A gerendák felvízi oldalára rőzsekötegeket, a helyi nyelvjárás szerint pőstlpőzst rögzítettek.3 A folyó vizét emelő gát vázát a folyó mederanyagával, sóderrel, homokkal, iszappal alaposan beburkolták. Ez a pakolás lényegében védte a rőzsevázat. Különösen télen a jégzajlás idején is fontos volt, hogy a jégtáblák ne zúzzák szét a gát felépítményét. A folyó vízből kitermelt borítás a víz szivárgását is minimálisra csökkentette. A gátak a folyó medert szinte teljesen lezárták. A malom vízikereke előtt természetesen szabad folyást biztosítottak. A malom karbantartására, mechanikai berendezéseinek javítására hosszabb rövidebb időre le kellett a gépezet működését állítani. Ezt a hajómalmokról ismert, és jól bevált tiltó deszkázatának lebocsátásával oldhatták meg. Mivel az északi Kis-Duna mindkét oldalán, de a Feketevíz, a Dudvág és a Vág térségében is kiterjedt és rendkívüli történeti hagyományú zöldségtermelés folyt, a termelvényeket nagybefogadó képességű csónakokon, ladikokon, dereglyéken, kisebb hajókon szállították, minden gát építőnek biztosítania kellett a vízi forgalmat. A vízen járók szabad közlekedésére, a malom vízikerekének főtengelye mederfelőli végét tartó állványzat erős gerendái, oszlopai mellé és a gát végénél két méretes vastag gerendát építettek be. Ennek a két függőlegesen rögzített gerendának a szembenéző felületébe 10-15 centiméter mélyen 6-8 centiméter széles vájatot véstek. Ebbe a vájatba zsilipként vastag, bárdolt, gondosan megmunkált, egymáshoz pontosan illeszkedő deszkákat eresztettek le. Rendes üzemmódban ez a szakasz is duzzasztotta a felvizet, terelte az áramlást a malom vízi kerekére. Ha szállításra került sor, akár a felvízről, akár az alvízről érkezett vízi jármű, a molnár köteles volt a deszkaelemeket kiemelni, a vízen járóknak szabad utat biztosítani. Természetesen a malom tartalék vize ilyenkor megcsappant, de kisvártatva a zsilip zárása után viszonylag gyorsan akkumulálódott a szükséges tartalék víz. 3 Szinnyei Tájszótára a Csallóközből a Mátyásföldről adatolta. Jellegzetes példamondata: .Jzzer kéve pőzst adtam a töltésre”. SZINNYEI József (szerk.) 1986. II. 208. 99
