Biczók Sándor: Katonaidőm emlékei 1944-1947 - Bajai dolgozatok 19. (Baja, 2015)
Hadifogságban, 1944. december 26 - 1947. július 20.
jelentett az emberek szempontjából, csak az tudja, aki mindezeket átélte. A brigádvezetők másik fontos szerepe volt a jó vagy jobb szerszámokért, majd a napi munka végén a teljesítmény %-ának megállapításáért folytatott harc. A munkaadót képviselő munkavezetők sajnos (sajnos?) iskolázatlan emberek voltak. Tőlük kellett kiverekedni, hogy a 8 vagy 10% az legalább 20% legyen. Kiharcolva a 20%-ot, újból a hátukat kellett tartani az orosz táborvezetőség előtt az ilyen „alig” teljesítményért az előírt 100% helyett, nem is említve a prémiummal járó túlteljesítést. Sok neheztelést, szidást, fogdával fenyegetést kellett elviselni. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy az ember mindezeket elviselje, vagy legalábbis fél órán belül túl tudja tenni magát rajta. A szerszámokról már említést tettem. Alig voltak használhatók. Mindehhez jöttek az egyéb körülmények. Egyik az eső. Sajnos, két-három naponként bizonyosan esett. A szabályzat szerint esőben nincs kivonulás. Ez érvényes volt a havazásra is. A vállalat részéről fizetett álláspénz az alacsony tejesítés mellett nem fedezte a tábor fenntartását, no meg - ne gyanúsítsunk? - a közben lévő egyezkedők zsebének gazdagítását, mert ott mindenki igyekezett feketén valami előnyhöz jutni. így aztán, ha esett, ha havazott, a brigádokat kivezényelték. A következmény: még kevesebb teljesítmény, mert munka helyett pokrócokba burkolózva valamelyik gödörben meghúzódva várták a bevonulást. Téli munkára csak mínusz 40 fokig volt kötelező a kivonulás. Ezért a tábor kapujára felszerelték a hőmérőt. Persze higanyosat, ami megdermedve sohasem mutatott ennél alacsonyabbat. Képzeljünk el mínusz 20-40 °C közötti hőmérsékletet, s benne a síkságon rohanó - néha orkánszerű - szélben a havazást! Ilyen körülmények mellett a szedett-vedett rongyokban egymást kellett figyelni, mikor fehéredik valakinek az orra vagy a füle, és sürgősen maszszírozással megindítani a vérkeringést, hogy a fagyási elkerüljék. Az állandó letargiában levő emberekkel alig lehetett valami eredményt elérni. A magyarokban még volt valamennyi lelkierő, mert akárhogyan is, de haza akartak jutni. Még ha a hátukon fát vágnak is, de ki kell tartani! Szerencsére bíztak a brigádvezetőkben is, mert azok ellátása semmiben sem különbözött a többiekétől, semmi kedvezményt nem élveztek. Együtt áztak, fáztak, és együtt élvezték a csalános kását, amiből ők sem kaptak többet. Nem így a németeknél. Először is nem szerették, nem becsülték tisztjeiket, mert szerintük ők az okai, hogy a háborút elvesztették, és ide kerültek. Nekem borzasztó volt látni ezeket a letargikus állapotban tántorgó, munkára vánszorgó, semmilyen munkát végző és mindenről lemondó embereket, akiknek még az orruk megtörlésére sincs gondjuk - vagy erejük? 52
