Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
el. Emeletes elhelyezkedésre leszünk hát utalva. De hogy szabad egészségeseket betegekkel összezsúfolni? Hozzátartozókat még hagyján, de idegeneket is. Ez a szoba nem betegszoba lesz, hanem betegítő szoba. Még a betegeket is betegebbekké teszi. Hogy lehet itt beteget ápolni? Hogy lesz itt, ha engem elővesz a hányógörcs, az ezredest meglepi az asztmatikus roham. (A múltkor már elhívták hozzá a nagytiszteletűt.) Aki mindezt jól átgondolja, az megért engem is, akkor is, ha nem számol azzal, hogy más is lesz majd beteg, s a mi ápolásunk mindig több és több időt vesz majd igénybe, s mindig nagyobb fáradsággal jár. Haynal látta, hogy a pakoláskor ládákat emelek, szekrényeket tolok, s rám ripakodott: Ez veszélyes! Csak nem mondotta soha, milyen veszély fenyeget! Gutaütés, érrepedés? Mindegyik kívánatos valami! Csak hosszabb betegségtől rettegek, amely alatt az eddiginél is nagyobb nyűge lennék az enyémeknek! Ezért minden lehetőt megteszünk, hogy innen elkerülhessünk, de eddig semmi biztató. Farkasékról azt hittük, hogy az első fecskék. Pedig csak kivételek voltak a szabály megerősítésére. Mi címen kerülhetnénk Bajára? Hát Istenem, cím volna hozzá elég, csak a tehetők akarása felkelthető-e? Hármunknak valami módon volna-e hely szorítható? Babci lehetne ápolónővér (Vöröskereszt-tanfolyamot annak idején végzett). Fizetni vékonyan bírok. Nyugdíjam 532 Ft. Vagyonom bútorokból, könyvekből állt. Jó részét elkótyavetyéltük, jó része a szállítástól nagyon szenvedett, egy része szétszóródott: belőlük már soha se lesz számunkra otthon. Hát 42 évi közszolgálat után így néz ki 1951-ben, 73 éves koromban a mérlegem. De közszolgálatom legtermékenyebb szakasza Bajának jutott. Nem tudnám-e ott bevárni, elfogadható körülmények közt, amíg kivisznek majd bennünket a temetőbe? (Megismétlem: tudom, hogy a gondolatom megvalósíthatatlan, sok tényező jóakaratától függ, s ha ez megvolna, már se lennék itt. Tisztában vagyok a nehézségekkel, mégis... pusztán azért, hogy ne vádolhassam magam azzal, nem kíséreltem meg a lehetetlent is.) Tudtommal Miskolczy Dezső künn van, alighanem leugrik Bajára. Érdemes volna vele kapcsolatot keresni! Remélem ezzel aztán elég kimerítő választ adtam Sándor4 kérdésére is: Hogy vagytok? Hát így vagyok. Válaszommal nem kell sokat bajlódni! Nem azért tártam fel a magam nehézségeinek egy részét, hogy a ti gondotokat növeljem, hanem inkább csak azért, hogy elmondhassam: Salvavi animam meam? Amiket még írok, igazában azért írom, hogy ne gondoljátok, hogy bajommal már is elmeosztályon van a helyem. Szűkösen vagyunk, közelebb a falu végéhez, mint a közepéhez, mégis jeles helyen lakunk: a házunk vége „dobolási hely”. Érdeklődtem, miért írták ezt két 1-lel, azt felelték: Itt két verővel dobolnak! Az I. világháború alatt kerültem a „homokos” Szabadkáról a „vizes” Bajára. Persze telve tettvággyal, amit bőven ki is lehetett elégíteni. Többek közt a legközelebbi zöldár elöntéssel fenyegette a Nagy-Pandúrt. Akkor az még Pest megye volt, de azzal se törődtem, kirendeltem a bajai közerőt, és mit tesz Isten, a sziget megmenekült! Rá vagy két hétre bejött a sziget bérlője, Sárkány, és kért valamit. Megtettem, de azt már nem állhattam meg, hogy nejegyezzem meg: - Kérni tudnak kegyelmetek. - Arra tetszik gondolni, hogy nem köszönte-e meg a közerőt? - Arra hát. - Szabad-e őszintén beszélnem? - Hát hogyne! - Mi köze magának a Pandúrhoz? - tört ki Sárkányból. Ha elöntötte volna a víz, igaz, pár száz hold szép vetés elpusztult volna. De erre fel az Érsek elengedte volna az évi árendát, de én annyi halat fogtam volna, hogy akár ötszörös árendát is szívesen fizettem volna! Akkor kaptam az első leckét abból, mennyire fontos a helyi ismeret. Ez jutott eszembe mindjárt az első napokban Rábén. Kimentem a temetőbe. Tudod, jó ha az ember ismeri az utat, hogy majd csukott szemmel is odataláljon. Azt mondták, csak menjek a „tölté-48
