Kőhegyi Mihály - Solymosné Göldner Mária: Madaras története az őskortól az újratelepítés befejezéséig, 1810 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 22. (Baja, 1973)
Az őskortól a török korig
őrizte meg számunkra. A hét törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) szálláshelyeinek körülhatárolásával azonban, sajnálatos módon, Konstantin adós maradt.6 A törzsi szervezet felbomlása után keletkezett krónikáink, valamint Anonymus Gestája már a törzsek nevét sem ismerik. Csak vezéreket említenek és két, egymástól bizonyos mértékig eltérő vezémévsort hagytak ránk. Anonymus bőven merít az előkelő családok hagyományaiból is, ám ezek az egyes vezéreket saját nemzetségükkel kapcsolják össze és arra törekszenek, hogy a birtokukban lévő területeket ősi tulajdonuknak tüntessék fel.7 A zsúfolt és összekevert adathalmazból igen nehéz kihámozni a történeti valóságot. Az eseményeket színesen és háromszáz esztendő távolából megelevenítő Anonymus így ír területünk elfoglalásáról: „... Árpád vezér meg nemesei előnyomulva egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. Majd tovább indulva a Szalankemén-révhez jutottak, s a Duna-Tisza aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre tértek és a Vajas vize mellett tábort ütöttek. Azokon a részeken a vezér nagy földet adott lakosaival együtt Tasnak, Lél apjának és nagybátyjának Kölpenynek. Botond apjának.”8 Tas fia Lél szerepeltetése a történeti adatoknak ellentmond. Tas ugyanis Árpád unokája volt és kortársa (nem apja) a nem Árpád-korból származó Lél vezérnek.9 Lél szálláshelyét az ősi forrásokból táplálkozó krónikák Anonymussal ellentétben és a tényeknek megfelelően Nyitra, illetve Galgócz vidékén jelölik meg.10 Kölpeny neve is népnév volt eredetileg és nem személynév, ezért történeti léte kétségbevonható.11 A mondáinkban Bizánc kapuját döngető Botond szerepeltetésének már több történeti alapja van, s így lehetséges, hogy a későbbi Bodrog megye Botond szállásterületén fekszik. Bodrog vára, amely eredetileg feltehetőleg éppen a nemzetség központja volt, a megye leggazdagabb részén, a Duna és Vajas között (a mai jugoszláviai Monostorszeg táján) feküdt. Ott, ahol a legjobb átkelőhely volt Baranya felé.12 Feltűnő, hogy Észak-Bácska viszonylag nagy területén igen kevés klasszikus honfoglaláskori lelet került elő: mindössze Sükösdről, Bajáról és Báímonostorról ismerünk ilyen anyagot.13 Igaz ugyan, hogy a szegedi múzeum őriz egy rombusz alakú nyílcsúcsot Madarasról, de ennek előkerülési körülményeit nem rögzítették, s hitelesítő ásatás sem történt.14 Így csak annyit feltételezhetünk, hogy a határban valahol lappanghat honfoglaláskori temető. A környék azonban bizonyíthatóan nem volt lakatlan. A falutól délre, a Jezer-tó északnyugati partján, laktanya építés közben 4
