Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - A müncheni évek

Nagy befolyással volt érdeklődési körömre Michael Müller osztálytársam és padtársam. O két évvel idősebb volt nálam, Frankfurtból költözött szüleivel Münchenbe, az ő hatására használtam egyre inkább az irodalmi német nyelvet (Hochdeutsch), míg azelőtt egy erősen bajor színezetű németet beszéltem. Michael egy művelt, jómódú, nagypolgári családból származott, apja bankigazgató volt, a közelünkben laktak. Michael akkoriban többet értett nálam az irodalomhoz, a művészethez, a klasszikus zenéhez (bár maga nem játszott hangszeren) és imponáló olvasottsága, zenetudása volt. Amellett nagy bélyeggyűjtő is volt, rengeteg időt töltöttünk bélyegek csereberélésével. Érdeklődési körébe tartozott még az elektronikai barkácsolás, detektor-rádiót építettünk, valamint telegráfkészüléket. Veszélyesebb volt Michael érdeklődése a robbanó vegyi anyagok iránt. O hozta a feketelőpor készítési receptjét, amihez a ként, a salétromot együtt szereztük be különböző patikákban, azzal az ürüggyel, hogy iskolai kísérletekhez kell. Michael összekeverte ezeket az anyagokat faszénnel, és a szomszédunkban lévő Tivoli híd alatt meggyújtotta a kotyvalékot zsinórból tekert kanóccal. Az egész hidat egy pár perc alatt beködösítette a füst. Ezután a közelünkben lévő egykori katonai gyakorlótéren kezdtünk kutatni az Isar-parton eldobált töltények után. Ha a parti homokban vöröses színekre bukkantunk, onnan rozsdás tölténytárak tűntek elő tele el nem sütött töltényekkel. Michael ezekből kiszedte a lőport és további tűzijátékokat rendezett. Egyre jobban az idősebb fiú hatása alá kerültem, amellett imponált a sokoldalú tudása, vagánysága és ugyanakkor a cinizmusa, amellyel a tanárokról nyilatkozott. Szüleim nem szerették Michaelt, nyeglének és vadnak tartották, különösen azután, hogy egyszer nálunk úgy vetette bele magát egy akkoriban újonnan vásárolt fotelba, hogy kirúgta az előtte álló, ugyancsak új asztal lábát.

Ekkor nagy változás következett be családunk helyzetében, ugyanis 1957 tavaszán elköltöztünk a Widenmayer Strasse-i lakásból. Szüleimnek ez régi terve volt, mert meg akarták szüntetni az albérleti létünkkel járó korlátoltságokat. Tehát 1957 elején szerződést kötöttek egy lakásépítő vállalattal és kivettek egy három szobás (85 négyzetméteres) főbérleti lakást a Mannhardt Strasse-ban. Ez a ház a belvárosban feküdt (gyalog tíz percre a Marienplatztól) és akkor még éppen épülőben volt. Abban az időben, új építkezések (Neubau) esetében, a bérlőknek egy „építkezési hozzájárulást” (Baukostenzuschuss) kellett fizetni az építkezőnek, ezzel próbálta az állam a romokban fekvő városok felépülését elősegíteni. A mi esetünkben ez kétezer márkát tett ki, amelyre szüleim kölcsönt vettek fel. Difi ugyanabban a házban két emelettel fölöttünk kivett egy egyszobás lakást, úgyhogy mindnyájan együtt maradhattunk. Nagy élmény volt az új lakásba beköltözni, ahol most már „a magunk urai voltunk”, nem kellett a konyhát, a fürdőszobát, a WC-t más lakókkal megosztani. A házunk új, modern épületben volt, élveztük a lifttel való közlekedést a harmadik emeletünkre, az új konyhát és fürdőszobát. Jól éreztük magunkat az új otthonunkban, nagy haladásnak tartottuk a változást.

Az új lakásunk szomszédjában lakott Erich Milleker osztálytársam, akivel ezentúl sokszor együtt tettük meg az utat az iskolába. Kiderült, hogy ő egy bánáti sváb családból származott (a bánáti Versecben született), szüleivel 1945-ben menekült Németor515