Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

adós maradt annak tisztázásával, miként határolódott el a feladatuk. A kapitányok munkáját a szintén évente választott tizedesek segítették. Az utcakapitányok és tizedesek tanácskozását kapitány széknek nevezték, amelynek szűkebb bíráskodási jogköre is volt. Az utcakapitány elnevezés Debrecenben már 1551-ben előfordult. A XVI. században azonban még használták a korábban gyakori utcabíró tisztségnevet is. A XVII-XIX. században az utcakapitány megnevezés tekinthető általánosnak. Az utcákat alkotó tizedek élén a tízházgazdák álltak, akiket az utcabeliek gyűlése választott meg egy esztendőre. Az utcáknak volt fizetett deákja, kocsisa, ökrésze, éjszakai strázsája, vigyázója, pásztora. Az utca fizetett alkalmazottait a kapitányok fogadták meg. Ok adták át az utcabeliek jószágát a pásztoroknak és ők számoltak el a városi főbírónál a legelőbérrel. A kapitányok kezelték az utca vagyonát, a költségekre befizetett adót. Reggelente minden utcakapitánynak meg kellett jelenni a város főbírójánál és ott meghallgatni a végrehajtandó utasításokat. A végrehajtásban a tizedesek és a tízházgazdák segédkeztek. A kapitányok felelősek voltak utcájuk éjjeli és nappali rendjéért, a csavargó, kétes elemek távoltartásáért. Szervezték, vezették, irányították az utcaszerben végzett közmunkákat: az árkok, kapuk, utak, pallók karbantartását. Ha a városnak fuvarra volt szüksége, a megfelelő számú szekeret előállították. Ők szedték be a bírságokat, például a tűzoltáshoz előírt víz, a kapitányvíz hiánya miatt kivetett bírságot. Együttműködtek a szenátorokkal a rendkívüli adók beszedésében. Felügyeltek az utca ingatlanainak használatára. Az utcakapitányok, a tizedesek és a tízházgazdák feladata nem volt könnyű. A XVII. század vérzivataros éveiben, amikor török, német, erdélyi katonák egyaránt sanyargatták a várost rendkívüli adókkal, közmunkákkal, hosszú fuvarokkal, az utcakapitányoknak és segítőiknek rengeteg népszerűtlen intézkedést kellett végrehajtani a város érdekében. A régi debreceni utca valóságos települési, önkormányzati, gazdasági és szervezeti egységként működött, amelynek élén választott népi tisztségviselők álltak. Némelyik utcacsoportnak saját vásártartási joga volt, amely visszanyúlt a XV. század közepéig. A legtöbb debreceni utca saját temetővel is rendelkezett. A közös csordák, nyájak utcánként szerveződtek. A közösségi pásztorokat az utcák alkalmazták. Minden utcának volt saját közös háza, amelyet utcaháza néven emlegetnek a források. Az utcaháza nem közhivatalok hajléka gyanánt hasznosult, mint a városháza, községháza, hanem inkább majorsági udvar képét öltötte istállókkal, aki okkal, magtárakkal, cselédlakásokkal. Természetesen az utca népe is itt gyűlt össze gyűlések, választások idején. Itt tartotta üléseit a kapitányszék is. Az utcák közös épületei közé tartoztak a birkaaki ok, csordásházak és a tűzre vigyázók tartózkodási helyei: az őrzőházak. Minden utcaközösség tartott igavonó állatokat, lovas és ökrös szekereket. 1833-tól az utcák önkormányzata és az utcakapitányok, tízházgazdák szerepe fokozatosan vesztett régi jelentőségéből. A városi közgyűlés 1836-ban megszüntette az utcák külön gazdálkodását. Az utcaházak és más utca-tulajdonban lévő épületek telkei városi középületek és kaszárnyák telkei lettek. 1872-ben, a közigazgatás or9