Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
V. Székely György: Tatárjárás és numizmatika – Egy történelmi katasztrófa pénzforgalmi aspektusai
Tatárjárás és numizmatika - Egy történelmi katasztrófa pénzforgalmi aspektusai rették pénzeiket. I. Eberhard érsek halála (1164) után utóda, II. Adalbert (1168-1177, 1183-1200) újjászervezte az érseki pénzverést, amely a fokozódó ezüstbányászatra támaszkodva egyre nagyobb méreteket öltött. Ekkor jelentek meg a jellegzetes éremképet (álló püspök pásztorbottal és könyvvel, kéttornyú templomorom) és az ERIACENSIS köriratot hordozó veretek, melyeket azután három évtizeden át nagy tömegben készítettek. Ezek az érseki pénzek egyre nagyobb mennyiségben kerültek a pénzforgalomba, amit az éremleletek és az utánzatok növekvő száma is jelez. A friesachi dénár sikerét az okozta, hogy ebben az időben mind Magyarországon, mind a szomszédos területeken hiányzott a jó minőségű, magas ezüsttartalmú pénz. Ilyen kereskedelmi pénznek a friesachi dénár kiválóan megfelelt. Az érseki dénárok népszerűségét jól mutatja az egykorú utánzatok mennyisége, ugyanis mind több és több egyházi és világi méltóság (gurki püspökök, bambergi püspökök, aquileiai pátriárkák, andechs-me- ráni hercegek) verette pénzét az érseki dénárok mintájára. Az utánzás olyan méreteket öltött, hogy Adalbert érsek 1195-ben egy birodalmi rendeletben tiltotta meg pénzeinek utánzását a saját területén. II. Eberhard érsek (1200-1246) ismét újjászervezte a friesachi pénzverést és Bernhard karintiai herceggel (1202-1256) megegyezve párhuzamosan bocsátottak ki pénzt, melyek éremképeit az utánzások csökkentésére rendszeres időközönként változtatták. A 13. század első évtizedeiben a két legfontosabb pénzverde, Friesach és St. Veit mellett számos új verdét nyitottak, főleg a folyóvölgyekben vezető kereskedelmi utak közelében (Pettau/Ptuj, Rann/Brezice, Reichenburg/ Brestanica, Laibach/Ljubljana, Landstrass/Kostanje- vica, Gutenwert/Otok, Tschatesch/Catez, Heiligen- kreuz/Sv. Kriz). Ezekben a verdékben igen sok után- veret készült." A friesachi pénzek virágkora a 13. század első felére esett. Elterjedési területe a Karintiával és Krajná- val szomszédos területek mellett főleg Magyarország volt.11 12 Itteni élénk forgalmát a gyakran több ezer darabos éremleletek,13 egykorú okleveles adatok14 és II. András friesachi utánveretei tanúsítják.15 A friesachi 11 ALRAM 1996,97-134. 12 GEDAI 1996, 191-207. 13 GEDAI 1969a, 105-148.; TÓTH 2007, 79-90. 14 HÓMAN 1916,292-297. 15 HÓMAN 1916, 299-314.; BAUMGARTNER 19491950, 25-29. pénzek forgalma Magyarországon az 1241/1242. évi tatárjárás után jelentősen visszaesett és szerepüket fokozatosan más pénzek vették át. A friesachi pénzeknek a tatárjárást megelőzően földbe került éremleletekben megfigyelhető nagyarányú jelenlétére a korabeli magyarországi pénzviszonyok ismeretében adható válasz, mint erre a magyar pénz- történeti kutatás már egy évszázad óta többször rámutatott.16 A 12. századi pénzrontás folyamata, a magyar királyi veretek méretének és színezüsttartalmának csökkentése a század középső harmadában megállt ugyan, de a továbbra is rendszeres pénzújítás, a pénzek évenkénti cseréje a vert pénz háttérbe szorulását eredményezte. A kevésbé értékes, apró méretű magyar pénzek helyett a veretlen, súlyra mért ezüst használata terjedt el. Egyúttal a fokozódó árutermelés és a növekvő kereskedelem egyre jobban igényelte a magyar királyi véreteknél jobb minőségű, állandó értékű, magas ezüsttartalmú pénzeket. Ezt az igényt elégítették ki az egyre nagyobb mennyiségben hazánkba áramló friesachi dénárok, melyeket nemcsak számlálva, hanem mérlegelve is használtak. Egy márka súlyú friesachi pénz egy márka tizedrészig égetett, azaz 900 ezrelékes finomságú ezüsttel volt egyenértékű.17 A tatárjárás kori lelethorizont további vizsgálata előtt megkerülhetetlen annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mikor kerültek elrejtésre ezek a leletek, és ezt milyen pontosan tudjuk megállapítani. Itt mindenekelőtt két fogalmat kell tisztázni: az egyik a lelet záródásának, tehát időbeli felső határának meghatározása, a másik a lelet elrejtési idejének megállapítása. A kettő nem feltétlenül esik egybe, a lelet záródását egy bizonyos változó időintervallum, általában egy-két év után követi az elrejtés. A leletek záródási idejének megállapítása látszólag könnyű dolognak tűnik, hiszen csak a lelet legfiatalabb pénzét, azaz legkésőbbi kibocsátású veretét kell megnéznünk, és ez egyúttal kijelöli a lelet záródási idejét. Ez főleg a leletek magyar pénzeinek esetében lehetne igaz, de éppen ezek keltezésével, uralkodókhoz kötésével, relatív időrendjükkel kapcsolatban vannak még megoldatlan problémák. Módszertanilag megkérdőjelezhető, de más megoldás híján az egyetlen járható út a leletek idegen veretéivel való 16 HÓMAN 1916, 289-314.; GEDAI 1969a, 111-113.; Uő 1996, 191-205.; GYÖNGYÖSSY 2006, 235-237.; Uő 2012, 26-27. 17 HÓMAN 1916, 289-299. 333
