Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Beszédes Valéria: Mitikus lényak a bunyevác néphagyományban, különös tekintettel a táltosokra
aki a sárkányokat nyergeli fel, maga után sötét fellegeket vontat, amiből jég esik, elveri a gabonát, illetve a szőlőt. 1878-as feljegyzés szerint a koldusokat nevezték tatošnak, mások szerint sértésnek számított, ha a férfit tátoš jelzővel illeték. A továbbiakban a szerző kifejti, hogy a szerb mitológiában különböző démonok okozzák a jégesőt. Elsősorban a sárkány, a boszorkány az öngyilkosok vagy a vízbe fulladtak hazajáró lelke, a sas, a magyar népmesék griff madara, ami voltaképpen valamelyik démon reinkarnációja okozza a rossz időt. Végezetül Kulučič nyomán megállapítja, hogy a balkán délkeleti részén a jégesőt többnyire a sárkány okozza, míg az északnyugati részeken ezek már antropomorf alakot öltenek és azt rosszakaratú férfiak, vajdaságban főképpen tudós emberek okozzák, akiket vetrovnjaci oblačari szélhordók, felhővivők, Szerémségben mandelosnak neveznek.3 Érdekes az a hiedelemmonda melyet a XIX. század végén a Baja környéki szerbek meséltek egy táltosról. Állítólag élt egy mesterember a városban, aki a környező falvakban 12 rossz hírű asszonyt gyűjtött össze, akiket sárkánnyá változtatott. A sárkány asszonyokat valamelyik Balaton környéki mocsárban őrizte. Minden évben egyet nyergeit fel, azzal járta a környéket, jégesőt okozott, az aktuális sárkány egy év után meghalt, tizenkét év elteltével újabb asszonyokat verbuvált. A szerb néphagyományban nincsen tehát pontosan körülhatárolva a felhőkön utazó démon alakja. A tátoš, mint már a bevezetőben utaltunk rá, nem ismeretlen a bunyevác néphagyományban. A bunyevác szótár szócikkében a következő példamondatot olvashatjuk: „Kážu da je njegov otac bio tátoš, svi su se bojali, da njim štogod ne uzvraca”,5 6 7 vagyis mondják, hogy az apja tátos volt, féltek tőle nehogy valami rosszat tegyen velük. Ennyit tudtunk a bunyevác táltosról. Szótárírók szerint, hasonlóan a magyar táltosokhoz valóságos személy volt, nem démon. A bunyevác táltos alakjának közelebbi megismeréséhez Marko Kopulovié kéziratban maradt disszertációjában olvashatunk. A szabadkai Szent György-templom plébánosa az ötvenes évek elején gyűjtötte az adatokat a bunyevác néphitről. Elkészítette doktori disszertációját is, de azt a zágrábi teológiai kar nem fogata el, a témáját kifogásolták. Marko Kopulovié' hagyatéka a magyar-bunyevác néphit összehasonlító kutatásának megkerülhetetlen forrása, hasznos lenne közreadni megfelelő eligazítással a munkáját, de ennél is fontosabb lenne a pedánsan összegyűjtött hiedelemmonda korpuszának a rendezése, katalogizálása. Marko Kopilovic külön fejezetben foglakozik a táltossal. Ezt a témát a tündérekkel, a sárkányokkal, a boszorkányokkal és a küldött farkassal szóló fejezetben tárgyalja. Tanulmányából kitűnik, hogy ő már démonoknak tekinti ezeket a lényeket, miközben kiderül, hogy a boszorkányokról, és a táltosokról, hogy az adatközlők azok tetteit valóságos személyekhez kötötték. Az ötvenes években, hasonlóan, mint a magyar nyelvterületen többnyire csak mondahősnek tekinthető. Ebben az időben, a szabadkai határban alakját nem kötötték konkrét személyhez. Ezért tekintette őket a tudós plébános mitikus lénynek, akik hasonlóan az ördöghöz, sárkányhoz, tündérhez, a boszorkányokhoz a bunyevác néphagyomány szerint a felhőkben, a folyókban, a hegyekben és a levegőben okozhatnak bajt az embereknek, hogy azt elkerüljék, megajándékozták őket. Voltak olyan az emberek, akik szövetségre léptek velük, ugyan nem segítettek, de legalább bajt nem okoztak nekik. 5 VLAJIČ-POPOVIČ 193. 6 PEIČ-BAČLIJA 1990. 364. 7KOPULOVIC 1955. 98
