Bárth János: Úz-völgyi magyarok (Kecskemét, 2004.)

TÁRSADALMASULÁS

templomban zajlott volna a ceremónia. Valójában azonban ez a mise más volt, mint a misék többsége. Ha létezik a misének valamiféle elemi formája, akkor ezt annak nevezhetjük. A világ nagy katedrálisaiban, amelyek közül néhányat Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Mexikóban magam is láttam, és amelyeknek képét a csobányosi mise alatt önkéntelenül magamban fel is idéztem, a romantika, a gótika, a reneszánsz és a barokk műalkotásai segítenek abban, hogy mise alatt szárnyaljon az emberi lélek. A csobányosi temetőkertben tartott misén a havasi táj hegyei, völgyei, patakjai, erdei, kaszálói, vidáman szálldogáló madarai és illatozó mezei virágai helyettesítették a katedrálisok gigantikus falait, boltíveit, oszlopait és sok ezer műalkotását. A mise elején a kántor a Nyíljon ki szívetekben az örömvirág kezdetű kedvelt búcsújáró éneket énekelte és orgonálta. A szöveg ismeretének hiányában viszonylag kevesen tudtak vele énekelni. A többi közismert népének zengedezésébe már jobban bekapcsolódtak a csobányosiak. A mise az Isten áldd meg a magyart kezdetű himnusz eléneklésével ért véget, amelynek szövegét és dallamát kiválóan ismerték a csobányosi tanyák lakói. A harangozói feladatokat ellátó fiatalember a mise végén egy fém tárcával állt a temető kapujában. Erre a tárcára tették a kapuhoz érkező emberek a perselypénzt. Amikor mindenki kiment a temetőkertből, két csobányosi férfi megszámolta az összegyűlt pénzt, és átadta a papnak, aki aktatáskájába helyezve Csíkszentgyörgyre vitte. A mise résztvevői elindultak ebédelni. Csak a fogadásunkkal és a harangozással megbízott fiatalember maradt a temetőkertben. Bizonyára vissza kellett vinnie az oltárként használt asztalt és a székeket. Talán még más „rendcsináló" feladat is várt rá. A misével kapcsolatban a tanyai vallási önszerveződés és szervezettség magas színvonalát figyelhettük meg. Mindez annak ellenére volt így, hogy a szervezés feladatára hivatott csobányosi „megyebíró" éppen nem tartózkodott otthon. Moldvába kellett utaznia. De valami láthatatlan szervező mégis mindenről gondoskodott: oltárként használt asztalról, abroszról, fóldbeszúrt lombos nyírfákról, fogadó személyről, harangozóról, perselypénz-számolókról, valamint a pap és kísérete megvendégelőiről. Rövid séta után a káplán, a kántor és a vendégük egy csángó házban találták magukat, ahol éppen eljegyzési ebéd kezdődött. A jórészt gyimesbükki rokonság vidám családi ünnepéről nehezen szabadultak el. Moldvai falvakon, Gyimesen és Csíkszeredán át tértek haza Csíkszentgyörgyre.