Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Egy tudomány forrásvidékén - Hála József: Hogyan gyűjtöttek elődeink? Anekdoták és történetek a magyar néprajztudomány klasszikusairól II.
egyrészt a szerfölött munkás népnek szüntelen elfoglaltsága, másrészt bizalmatlan természete miatt három heti idő alig volt elég arra, hogy csak némileg kielégítő eredményhez is juthassunk. Különben e bizalmatlanság és a gyanú mindenütt csakhamar fölébred a nép közt, mihelyt a fénykép-apparatus és a gyűjtő működni kezd. Váltig erősítettük mi, hogy azért fizetés nem jár, ellenkezőleg mindenki ingyen kapja meg a saját lépét, a kit leveszünk: sehol sem álltak oda szívesen a rajzoló masina elé. »A zeén formámat ugyan le-nem vöszi sénkise!« — mondták a jó »csökliek« egy- re-másra, és ebből a kifejezésből indulva ki, melyen kívül mást a fényképezés fogalmára nem ismernek, nyilván úgy okoskodnak, és az az ijesztő képzet támad bennük: hogy a kinek a formáját leveszik, annak nem marad. A férfiak és nők munkaeszközeit, főkép a szövő széket vizsgálgatván és fényképezvén, nyomunkban kelt a gyanú, hogy már most megint bizonyosan a szövőszékre adót akarnak vetni az »urak«. (Hedrahely) Az még kisebb rossz, ha azt teszi föl róluk a nép fia, hogy mi kétségkívül busás jövedelmet huzunk ezekből a fényképekből ode fönn Budapesten, illik hát, hogy ő is pénzt követeljen tőink. (Csököly) Természetesen az a puszta babona is hozzájárul sok helyt - kivált az öregebbek között - ezen idegenkedéshez, hogy t. i. lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül. [...]" 45 Jankó János Kalotaszegen a fenyegetéstől sem riadt vissza, ha a „modell”-ek vonakodtak: „[...] De hopp! lakatos czigányok jőnek. Pompás typus! Ezeket le kell fényképezni! Behívjuk őket, nem jőnek; kínáljuk borral, pálinkával, nem kell nekik; rájok kiáltok, ha rögtön meg nem állnak, pandúrral állíttatom őket elő. Ez hatott, előállottak, s mi le fényképeztük őket. Akkor adtam nekik 10 krt; persze nagyadóra múlva már visszajöttek, hogy fényképezzem le még egyszer őket; akkor már nem kelletlek. Bizonyára sokan kérdik önök közül, volt-e jogom és hatalmam azt mondani, hogy pandúrt hivatok. Bevallom, nem, mert a magyar földrajzi-társaság ajánló levelén kívül sem fermán, sem ukáz nem volt a zsebemben, hanem a tudomány érdeke ilyen apró visszaéléseket sokszor követelt. Különben, ha önök ezt kifogásolják, kész vagyok feljelenteni magamat. [...] ” 45 46 A XIX. század végén a kalotaszegiek igencsak megszokhatták a fényképészeket, mert a pompás viseletét és az élő szokásokat rögzítendő sokan keresték fel a tájat. A kalotaszegiek már nem féltek a „lábas kürtő”-tői, de a hívatlan látogatóknak nem mindig örültek, különösen nem dologidőben. Erről a népét jól ismerő Gyarmathy Zsigáné írásaiból tudunk. Egyszer egy Jánosi nevű író-szerkesztőt és egy fényképészt kísért el Magyar- gyerőmonostorra. Erről később az alábbiakat vetette papírra: „[■■■] Aztán a fáradhatatlan Vende megkezdi a fölvételeket, patyolatkendős szép menyecskék, gyöngypártás üde leányok, bokrétás legények és minden időbeli 45 VIKÁRBéla 1891. 121-122. 46 JANKÓ János 1869b. 26. 555
