Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig (Baja-Kecskemét, 2003)
Bárth Dániel: A bácskai népszokások a XVIII. századi egyházi források tükrében
szőr kisebb csoportokban kerekednek tánczra, később pedig egy egész nagy kört vagy kólót képeznek. A kör közepén több dudás foglal helyet. Táncz közben a házasulandó legények szülői vagy legközelebbi rokonai megjelennek, s a kóló közepére menvén, ott fiaik számára egy-egy hajadont szemelve ki, azt egy alma átadása által, melybe ezüst pénz vagy bankó van téve, fiaik leendő nejeül eljegyzik. Ha a hajadon az almát elfogadja, az eljegyzés megtörtént, s a gyűrűváltás vagy ugyanazon, vagy a legközelebbi napon ünnepélyesen megtartatik. Ha pedig a lány az almát visszautasítja, az annyit jelent, hogy neki a legény sem kell. E népszokás eredetét még a török időkből származtatják.”59 A leírás, amely plasztikusan mutatja be a zombori és a környékbeli bunyevácok párválasztási szokásait, szoros kapcsolatban áll a témára vonatkozó fenti történeti adalékokkal. A Szárics Jenő és mások által leírt lánykérés rituáléja, benne a szülők kiemelt szerepével és a megvételt szimbolizáló alma funkciójával, a zombori leány vásárok alkalmával nyilvános, közösségi keretek közé helyeződött. A tanulmányunk elején idézett XVIII. századi forrásrészletekkel alátámasztott hajdani valódi adás-vétel emlékét pedig a pénzzel telitűzdelt alma tartotta életben a zombori leányvásár forgatagában.60 A bácskai katolikus délszlávok párválasztási szokásairól szóló gondolatmenetünk végére érve a következőképpen összegezhetjük az eredményeket. Az említett nemzetiségek körében a nővétel szokásának nyílt és burkolt formája egyaránt nyomon követhető a XVIII. századi forrásokban. A szokás a későbbi századok folyamán már leginkább csak burkolt formájában élt tovább, amely a feltűnően nagy értékű jegy ajándékokról és egyéb a vőlegény által adott ajándékokról szóló adatokban, illetve a pénzt tartalmazó alma szülők általi szimbolikus átadásának aktusában érhető tetten. Utóbbi momentum jelentkezett a lánykérés szűkebb és tágabb közösségi alkalmai tekintetében egyaránt. * Az „illír nemzet közös házassági helytelenségé”-nek másik tényezőjeként a lakodalmak túlzott fényűzését kárhoztatták a fent idézett egyházi források szerzői. A leányok eladásának tiltásához hasonlóan, e kérdés megjelenése is a Patachich Gábor érsek nevéhez fűződő egyházmegyei rendelkezésekig vezethető vissza. A Statuta Generalia vonatkozó határozatai ugyanis kimondták: ,/f szószékről hirdessék ki a plébánosok, és rendeljék el a népnek, hogy mértéktartó és mérsékelt lakodalmakat tartsanak, éjjel-nappal tartó lakomákra és dorbézolásokra ne csábuljanak.”61 Úgy tűnik, hogy az egyházi rendelkezés ellenére sem csökkent a lakodalmi mulatságok mértéke. A század derekának vizitátorai hasonlóképpen szembetalálták magukat a problémával. Helyenként az egy59 RÉSŐ ENSEL Sándor 1867. 349.; A zombori leányvásárról - Bellosics Bálint jóvoltából - az 1890-es évekre vonatkozóan is rendelkezünk hasonló leírással. Eszerint a Sera Ficus Ferenc (okt. 4.) ünnepe utáni vasárnapon a szerb és bunyevác fiatalok összejövetelén pénzzel teletűzdelt almával jegyezték el a szülők fiúk számára a lányokat. - SZTR1NKÓ István 1992. 147. 60 Nagy valószínűséggel ugyanez a megállapítás alkalmazható a Baja melletti Máriakönnye (Vodica) Kisasszony napi búcsújára, ahol a környékbeli bunyevácok tartottak leányvásár-szerű összejöveteleket. „Eladó lányok jönnek kelengyéjükkel, hozományukkal: nyaklánccá fűzött aranypénzzel, hogy a Szent Szűz oltalmában, az ő sugallata szerint itt a búcsún rátaláljanak életük társára. Valamikor messzebb vidékről is idejöttek esküvőre. Az idősebb búcsúsok is virrasztás közben olykor-olykor táncra kerekednek.” Hasonlóan ismerkedtek a forrást ugyancsak tisztelő szerbek fiataljai is. Kóló közben a szerb „legények... a kiszemelt lánynak almát adtak, amelybe rendesen egy szál virágot tűztek.” - BÁLINT Sándor 1944. 55. 61 KÉL I. Vis. Can. Ált. Statuta Generalia 1738. 78. 38
