Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Emlékezés a szabadságharcra - Székelyné Kőrösi Ilona: A Délvidék 1848-ban
A Délvidék 1848-ban kihágásnak minősült. Mészáros Lázár hadügyminiszter is elítélte a huszárok cselekedetét. Lenkey százada büntetésből került a Délvidékre, a szerbek ellen harcoló hadseregbe. A Lenkey századába tartozó Fiáth Pompejus hősi halálát Szalkay Gergely is leírta. Szenttamás második ostrománál vesztette életét. Erre az ostromra augusztus 19-én került sor. Bechtold tábornok ekkor lényeges létszámfölény birtokában volt, a támadás azonban most is kudarccal végződött. Az ugyanaznap Túrja ellen intézett támadás is sikertelen volt. A kortársak szerint az ellenség tudott a támadás tervéről, mi több, magától Bechtoldtól. A kudarcot követő felháborodás országos méretű volt. A képviselőház ülésén Perczel Mór hazaárulásnak nevezte Bechtold rossz haditervét, és hasonló véleményen volt Zákó István bácskai képviselő is. Mészáros Lázár hadügyminiszter védelmébe vette a nyugdíjból visszahívott császári altábornagy személyét, és augusztusi bácskai szemleútjáról megelégedéssel nyilatkozott. Az indulatokat fokozta, hogy a parlamentben épp ekkor volt napirenden az újoncozási törvény vitája. Mészáros törvényjavaslata szerint az újoncok egy részét olyan tisztekhez kellett volna beosztani - éppen ehhez a délvidéki hadseregparancsnoksághoz -, akiket a közvélemény árulóknak tartott. A szenttamási ostrom további irányítására augusztus végén maga Mészáros indult a Bácskába, és átvette a Verbász központú bácskai magyar hadsereg főparancsnokságát. Szenttamás bevétele még jóidéig nem sikerült. Csak 1849. április 3-án sikerült elfoglalni -jóval rosszabb körülmények között és kevesebb emberrel - Perczel Mór irányításával. 1848 szeptember elején csak a perlaszi szerb tábor elleni győzelem nyugtatta meg valamelyest a hadvezetéssel elégedetlen közvéleményt. Szalkay és társai Szenttamás augusztusi és szeptemberi ostroma között - kisebb csatározások, szerb rajtaütések mellett - szemtanúi voltak Temerin és Járek elpusztításának. Temerint minden oldalról felgyújtották, megmaradt lakossága az Ókéri táboron keresztül vonulva menekült. Szalkay írásában olvashatjuk: „Itt egy nő alig egy rongyot akaszthatva nyakába, hátán egyik, karjain pedig a másik síró gyermekkel, amott egy másik haját s ruháját tépve siratta legyilkolt férjét s gyermekeit, itt egy fájdalomtól lesújtott férj vagy atya [...] majd [...] egy kocsi vagy szekér, tele siránkozó apró gyermekekkel, néhány darab ágyneműkkel, jajgató asszonyoktól s gyermekektől kísérve, férfiak s nők hátaikon egy-egy batyucskával...”4 1848 őszének Szalkay által is említésre méltó eseményei közé tartozott, hogy október 15-én a péterváradi várőrség kitűzte a magyar zászlót, bár a várparancsnok magyarok iránti engedelmessége kérdéses volt. Heinrich Hentzi - aki 1849 májusában Buda várát védte a honvédcsapatok ellen - a kulcsfontosságú erődöt megkísérelte átjátszani a császári-királyi csapatok és a szerbek kezébe. Hentzit decemberben leváltották és Csuha Antal ezredest bízták meg helyette. 4 SZALKAY 1998. 28. ; 75. Temerin és Járek feldúlásáról Dömötör Károly kecskeméti bemzetőr is beszámolt a kecskeméti tanácshoz írt levelében: „...igazán szívrázó jelenet volt egy kocsin 10-12 apró gyereket és az anyákat kisírt szemekkel, mindenektől negfosztva, táborunk mellett a verbászi úton elvonulva látni...” A Bács-Kiskun Megyei Levéltár (IV. 1604. 127. sz.) anyagából közölte Irányosi-Szató Tibor, 1988. 286-287. 125
