Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Régmúlt emlékei Félegyháza környékén
szes urnákon megfigyelték. Itt minden bizonnyal más a helyzet, hiszen nem díszes temetőurnákról, hanem egyszerű háztartási edényekről van szó. Amúgy is ezeknél a figurákat már az égetés előtt becsapolták, de a mi edényeinken ilyen munkálatoknak nyoma nincs. Legfeljebb fából, vagy más szerves anyagból való pálcákat, figurákat képzelhetnénk el. Ezek után jogosan vethető fel a kérdés, ha elfogadjuk folyadéktároló funkciójukat, akkor mi célt szolgálnak a lyukak. Át kell gondolni, hogy az edényt nem tárolásra, hanem valamilyen más célra használták. A lyukak funkciójával kapcsolatban mérlegelnünk kell Patay Pál elképzelését, hogy ezek erjesztésre készített edények voltak.4 A feladatuk imigyen az lehetett, hogy ne lehessen az edényt teljesen megtölteni, hisz akkor kifolyna a folyadék, vagy a lyukak a folyamatos szellőzést, a képződő gázok elvezetését szolgálják. Ez utóbbi esetben azonban az edény legmagasabb pontjára helyezték volna (pl. a perem alá), hogy minél kisebb hely maradjon kihasználatlanul. A több évszázados gyakorlatot figyelembe véve abban az esetben töltik csak meg az edényeket az űrtartalom 80-90%-ig, ha abban alkoholos erjedési folyamat játszódik le, hisz az erjedés alatt széndioxid képződik, a folyadék térfogata megnő és felhabzik. Ezért az erjesztendő folyadék felett „erjedési űrt” biztosítanak. Ha ezt a feltevést járjuk körül, akkor az erjesztés a kérdéses edényekben a következőképpen történhetett: Az edényt a lyukak magasságáig töltötték meg a folyadékkal. A lyukakat valamilyen lágy szerves anyaggal (faggyú, agyag) betömték, a szájnyílásra laza szerkezetű matériát, vagy átlyuggatott bőrt tettek, amit a kis fülekhez rögzítettek. Az erjedés során keletkező széndioxid a szájon és a lyukakon át távozhatott. Az erjedési térből a széndioxid a levegőt kinyomta, s a széndioxid jelenléte megakadályozta az ecetes erjedés megindulását. Az erjedés alkalmával keletkezett üledék az edény szűkülő alján összetömörödött, így a folyadék felkeveredése nélkül könnyen elválasztható volt. Az edények szűk szája, nagy mérete és súlya, apró, fogásra alkalmatlan fülei és az alján leülepedett üledék miatt ezekből csak kanállal, vagy mericével vehették ki a folyadékot. Ez a rekonstruálás csupán egy a számbajöhető megoldások közül, mégis érdemes el-, ill. tovább gondolni. A gödörrel kapcsolatban nemcsak az edények funkciója problematikus, hanem az egész objektum értékelése is. Amennyiben elfogadjuk, hogy ezek tárolóedények voltak, felvetődik, hogy miért került három is, ép állapotban egy gödörbe. Lehet egy „edénydepo”, ahova a törékeny, de annál értékesebb edényeiket helyezték biztonságba a telep lakói, akik, mint a kora bronzkori kultúrák népei pásztorkodó - földművelő közösség volt, rövid ideig használt telepüket elhagyták, de visszatérni szándékoztak. Ennek a hipotézisnek véleményem szerint ellentmond, hogy a gödörbe a tárolóedényeken kívül mást is elhelyeztek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a feltevést, hogy talán egy botroszról van szó, melyekre a kora bronzkor időszakából több példa is hozható a Budapest környéki harangedény - csepeli csoport lelőhelyei közül. Ezt a feltevést erősíthetné, hogy közvetlen közelében van annak a nagyméretű objektumnak, amelyben közösségi építményt feltételezhetünk. 52
