Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Falucsúfolók és népi táplálkozás a Székelyföldön
Középcsík népe körében is kedvelt volt a csúfoló tréfálkozás. A csíkszeredaiak voltak a lepényesek, mert a helyi hetivásárokon és a búcsúkban krispános lepényt árultak, amelyet a sáfrányhoz hasonló sárga színűre festettek. A szeredai asszonyok e jellegzetes étel elkészítésében olyan jártasságra tettek szert, hogy az egész környéken híre ment a krispános lepénynek. A zsögödi szegényemberek megélhetésének egyik fő forrása a gombászás volt: az erdőkben szedett gombát - így afaszkónak nevezett kucsmagombát is - eladták. Ezért csúfolták őket faszkóknak. Madéfalva népét azért illették a hagymás jelzővel, mert hagymatermesztéssel foglalkoztak. A csíkcsicsóiak legrégebbi gúnyneve a torzsás: ugyanis sehol annyi káposztát nem termeltek, mint Csicsóban, az Olt mellékén. A csíksomlyóiaknak nem volt erdejük a Hargitán, mégis átjárogattak oda erdei gyümölcsöket gyűjtögetni. Ha a tapolcaiak észrevették, így kiabáltak utánuk: Teli has, üres has! Eredj Somlyóra, ott matass! A csobotfalviakat azért nevezték el a környéken vajasoknak, mert sokan árulták tejtermékeiket a Csíkszeredái piacon. A csíkmindszentiek csúfneve a töltelékesek volt, ugyanis a népi anekdota szerint egy püspökjárás alkalmából a helyi pap szakácsnéja töltelékes káposztát főzött a papoknak. Gyenge termőföldjük miatt csúfolták a három következő falut: Mindszent, Fitód, Szentlélek - száraz cipóval élnek vagy: árpacipóval élnek. Míg a szentlélekieket a tejesek elnevezéssel illetik, mivel tejet hordanak a városba, a fitódiakat fenyővizeseknek csúfolják borókapálinkájuk miatt. Fitód népe egykor borsfenyőből, azaz borókából nagyon finom italt, fenyövizet készített. Egyesek ezt hamisították, a hamis fenyővizet rütyünek nevezték, készítőire pedig ráragadt a rütyüsök csúfnév. Ugyancsak a fitódiakat gúnyolták a következő rigmussal: Nincsen Isten Fitódba’, csak egy fagyos pityóka. A falunak nem volt saját temploma, s tavasszal, amikor kibontották a száraz helyekre ásott vermeket, sok fagyos pityóka dobódott ki az utak mellé. Hosszúaszó gúnyneve volt a vackorosok, mert volt néhány vadkörtefájuk, és búcsújukat is vackoros búcsúként emlegették. Gyorsan lágyuló szilvájuk miatt kotyószilvások volt a másik nevük. A csíkdelneieket pityókalevese- seknek mondták, fukarságuk miatt: egy asszony a sovány, beteges férjének reggelire „jó erős” köménylevest, ebédre pedig jó pityókalevest adott. A csíkszentmiklósiakat peceleseknek gúnyolták, mert szegénységük miatt csak a húsnál jóval olcsóbb pacalt vehették meg a szépvízi mészárosoktól. Valósággal lesték a vágás idejét, és csapatosan mentek a vágóhídhoz, ahol gyakran az egész készletet felvásárolták. A csíkszépvízieket pedig azért nevezték káposztásoknak, mert bőven termett káposztájuk, még eladásra is jutott belőle. Vacsárcsi népét azért csúfolták vackorosoknak, mert volt néhány vadkörtefájuk. Ők voltak a környéken a pityókások, mert sok krumplit termeltek. Felesik népe sem maradt el az előzőek mögött, ha egymás közötti ingerkedésről volt szó. A dánfalviak voltak az írósok, mert a szájhagyomány szerint egy gyermek írót vitt az apjának, aki szénakaszálni volt, de köd lepte el a tájat, a cserépedény kilukadt, és az író mind elfolyt belőle. A csíkszenttamásiakat dobogányosoknak csúfolták, amely túróval összetört főtt pityókát jelent. A havason a férfiak és a gyermekek is elkészítik. A csíkszentdomonkosiak voltak a sóstejesek, mert a friss tejbe sót dobtak, nehogy összemenjen. Valamint élt olyan hiedelem is, hogy a sós tejet át kell vinni a vízen, nehogy valaki ellopja a tehén hasznát. Mivel az Olt forrásánál voltak a havasaik, nyáron meg12
