Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
Élelmiszer-alapanyagok megtermelése és beszerzése
A halfogás a legénykék kedvelt vasárnapi elfoglaltsága volt. A szentkirályi emberek azonban békát nem fogtak, békacombot nem fogyasztottak, mert azt visszataszítónak tartották: az rusnya, a béka, nem szerettem... nem szerettem, mert mocskos - vélekedett egy idős asszony. Viszont a rákot szokás volt kifogni, ám nem étkezés céljából. A rák szemét kivették, majd az állatot visszadobták a vízbe - a rákszemet pedig papírba csomagolták, és feltették a mestergerendára. Amikor valakinek belement a szemébe valami apró dolog, por, szemcse, amely szúró fájdalmat okozott, akkor rátették a rák szemét, és az kitisztította a szemet: rátapadt az apró szennyeződés, és kitisztult a szem. Még ma es a szemeket gyógyítom vele. Fogtunk kettőt, és a szemit kivettük. Mindegyiknek nincsen, csak ritka, amelyiknek van - emlékezett az idős bábaasszony. Mivel egy rák kifogására és visszadobására akár többször is sor kerülhetett, ezért hitte azt, hogy nincs minden ráknak szeme. A XX. század közepéig az ivóvizet a helyi csurgókból, azaz vállúkból, valamint a forrásokból szerezték be az emberek, noha a csurgók vizének a minősége nem volt mindig megfelelő. A patakvizet is hazavitték, emberi fogyasztásra is alkalmas volt, az állatokat is abból itatták. Ha szárazság vót, szekérrel messzire kellett menni vízér’, elapadt a patak. Anyám fogadott két embert, mert a háború idején a férfiak oda voltak. Nappal arattam, éjjel nekem a két kádat az Aranyos-kútbó’ teli hordták. Vízszegénység vót... Ugyanakkor a szentkirályiak gyakran, főleg nyáron eljártak a Székelyudvarhely melletti Szejkére borvízért is, ahonnan ingyen el lehetett hozni a vizet, és ott fürdési lehetőségük is volt az embereknek. így emlékezett erre egy asszony és a férje: — Ingyen lehetett csurgatni... Beültünk a szekérbe, megtőtöttük étellel-itallal, anyósom, apósom, én és az uram - fölültünk, s mentünk. Leültünk a fa alá, ügyesen előtte megfürödtünk. Négy-öt literes köröndi korsóba tőtöttük a vizet, borvizes korsóba. A széna közé tették, hogy ne törjenek össze. — Vasárnap mentek csak, mise után Szejkére mentek borvízér’. Édesanyám anyja testvére ott dolgozott, a borvízné’. Köröndi három literes korsókkal hozták, eleinte két vagy egy bival húzta. Mer’ a bival, az erős... Bé vót fogva, úgy meg vót szokva az a bi- val... Vittéks itták... Nem örökké itták, ameddig tartott... Szekérre ültek az emberek, amelyet kibéleltek szalmával, a szalmába állították a vizes korsókat vagy üveg korsókat, demizsonokat. Erre a célra speciális borvizes szekér lett kialakítva: Borvizes szekerek vótak... Bivaly húzta. Egy bácsi direkt meg vót fizetve, és az hordta Szejkéről Udvarhelyre a borvizet az 1960-70-es évekbe’. Köröndi korsóba’, dugóval vót lezárva, hogy ne lötyögjön ki belőle. Mindegyikre rá vót írva, hogy melyik kié. 1970-be’, mikó’ mentem inasnak Udvarhelyre, akkó’ még hordta a szekér. A szejkei borvíz a gyomornak nagyon jó. Kicsit ilyen petróleumízű. Az 1990-es évektől kezdték hordani a homoródi vizet, az nagyon vasas. Édesapám mondta gyerekkoromba’, hogy Lövétén mennyi borvíz van... Van ott borvízforrás, sós víz van rengeteg. A vizet nagy becsben tartották az emberek, mivel kevés volt a tiszta, jó víz. Az elhasznált mosdóvizet sem pazarolták el, hanem a gyümölcsfákra vagy a kerti növényekre öntötték ki. 22
