Bárth János: A köröndi közbirtokosság három évtizede 1904-1933 - Libelli Transsilvanici 1. (Kecskemét, 2006)
Erdőhasználat, erdővágás, fahordás
1906. január 19-én a régi elnök, Imre János átadta az új elnöknek, Lőrincz Mihály Samu fiának az alábbi dokumentumokat: két birtokossági jegyzőkönyvet és egy szabályrendeletet. Közbirtokosság-történeti szempontból zavart kelthet, következésképp tisztázásra szorul a „két jegyzőkönyv” emlegetése. Ha a közbirtokosság 1903- 1904 táján alakult, és jegyzőkönyvét 1904-ben kezdték írni, miért volt két jegyzőkönyve? Nos, a magyarázat nagyon egyszerű. A „két jegyzőkönyv” közül csak az egyik volt „igazi” jegyzőkönyv, amelybe a közgyűlések és a birtokossági tanács napirendi pontjait, határozatait örökítették meg. A másik kötet pénzügyi bejegyzéseket tartalmazó számadáskönyv volt, de címlapján „utalványozási jegyzőkönyv”-nek titulálták. 1906 elejétől vezették. Az átadás-átvétel során emlegetett „szabályrendelet” egy „szabályzat” című nyomtatott füzet lehetett, amelynek üresen hagyott lapjaira, soraiba tintával beírták a köröndi közbirtokosság adatait. Kutatásaim idején „zöld füzet” gyanánt élt az emléke, de már nem volt föllelhető. Más 1904 táján alakult székelyföldi közbirtokosságok iratai alapján gyanítható, hogy a köröndi közbirtokosság zöld fedelű alapszabályának eredetileg kitöltetlen füzetét is 1904-ben Csíkszeredában nyomtatták. Több évből fennmaradt a közbirtokosság zárszámadása. Szerencsés esztendőnek számított 1925, amikor a bevételek fedezték a kiadásokat. Még maradt is pénz a kasszában. Sok esztendőben a kiadások összege meghaladta a bevételek összegét. Ilyenkor magasabb legeltetési díjjal és faeladással próbálta a közbirtokosság ellensúlyozni a hiányt. 1917-ben, meglepő módon, a bevételek között messze kiemelkedett a „kamatozás végett elhelyezett tőkék kamata”. Mellette jellemző bevételi forrásnak számítottak „a közhelyek utáni legelészdíjak”, az „erdei kihágásokból békés úton elintézett összegek”, az „erdei kihágási büntetéspénzek”. Súlyok kiadási tételt jelentett a „bikatartás” és a bikavétel, valamint a „kantartás” és a kanvétel. Terhelte a kiadási oldalt „erdőőrzési díj” és többféle adó. A kiadások között szerepeltek a birtokossági vezetők tiszteletdíjai és a birtokosság szolgaszemélyzetének fizetései. Tiszteletdíjban részesült az elnök, az erdőgazda vagy alelnök, a pénz- tárnok és a jegyző. Fizetést kapott a „birtokossági esküdt” a „hirdető, dobos”, a „fenyőpásztor”, a „vágtérpásztor” és valamennyi „beldüllő pásztor”. Erdőhasználat, erdővágás, fahordás A közbirtokosság vezetői évente meghatározták, hogy melyik erdőterületen vághatnak ki élő fákat az arra jogosult közbirtokossági tagok. A favágás szándékát egyeztették, jóváhagyatták az illetékes állami erdőhivatallal. A fakitermelésre kijelölt területet vágtérnek nevezték. Előfordult, hogy őrzésére külön pásztort fogadtak. Máskor az egész esztendőre megfogadott erdőpásztorok feladata volt a vágtér őrzése is. A kijelölt terület fáit megjelölték, megszámozták, majd a birtokossági tanács döntött a részesedés módjáról, a kitermelés és a hazaszállítás rendjéről, idejéről. 1919. október 27-én például a birtokossági tanács 2000 szál számozott fenyőfa vágterének sorsáról döntött. Egyhangú határozattal kimondta, hogy „1500 szál fa osztassák ki a jogosultak között, ház és földadó után”. 500 szál fenyőfát viszont a jogon felüli rendkívüli kérések teljesítésére tartott fenn. Intézkedett arról, hogy azok, 9
