Bárth János (szerk.): Tükörképek a Sugovicán - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 8. (Kecskemét, 1997)

Beszédes Valéria: A szabadkai Szentkút – Bunarić – interetnikus vonatkozásai

ben pedig arról olvashatunk, ugyancsak a helyi lapokban, hogy jó lenne, ha a vasút igazgatósága a Szentkút közelében létesítene egy megállóhelyet. A történelmi levéltár kéziratos térképei még helynévként sem jelzik a Szentkutat. Szekeres László helynévgyüjtemé- nyében sem találjuk a Sándor címszónál, azonban azt hisszük, hogy a Szentkút környékét jelöli meg egy középkori falu lelőhelyeként.

Az első részletes leírást a kegyhelyről 1911-ben a Danicában találjuk. A cikk írója szerint Sándor falu közelében már ősidők óta volt egy forrás, ahol gyakran megpihentek a fáradt vándorok, mivel az a régi Péterváradi út közelében volt. A forrás mellett itatták állataikat a pásztorok is, ugyanis itt volt a közeli falu közlegelője. Az utasok és a juhászok is észrevették, hogy a forrásnak gyógyító ereje van. Az itt lakó pravoszlávok és katolikusok úgy vélték, hogy csodás gyógyulás történt, ezért szent helynek tartották a forrást.

A jámbor sándori keresztények papjaikhoz fordultak, hogy szenteljék meg a helyet, de sem a katolikus, sem pedig a pravoszláv egyháziak nem akarták megáldani a forrást. A helyi szerb gazdák, élükön Ilija Mijatovval, annyi pénzt összegyűjtöttek, hogy egy kisebb fülkét - melybe egy Mária-ikont is tettek -, valamint egy fakeresztet emeltettek. A falu szerb pópája, amikor 1885-ben elkészültek a munkálatokkal, maga is hozzájárult a költségekhez, majd beszentelte a keresztet és a kegyképtartó fülkét. Ekkor határozták el, hogy a Vodica slaváját (védszentünnepét) a későbbiekben Nagyboldogasszony napján fogják megtartani.

A sándori katolikusok csak öt év múlva állítottak feszületet, a helyi plébános azonban nem szentelte meg. A pravoszláv kegykép mellett a sándori egyház évente megtartotta a slavát, melyre eljártak a katolikus hívők is. A katolikusok 1900-ban építik fel a kegyképtartó fülkét. Ebben az időben újítják meg a görögkeleti képtartót is. Ekkor már tömegesek a nagyboldogasszonyi szerb egyházi szertartások. A délutáni táncmulatságra, a kólóra, vagy a saborra mindkét vallási felekezet fiataljai eljártak. A katolikusok azonban nem a slavára mentek, hanem a búcsúba. A Danicában olvasható ismertető a délszláv nemzeti ébredés idején íródott, ezért nem mentes a politikai felhangoktól sem, a végkövetkeztetése a következő: "Egyszóval a sándori Szentkút sem nem római katolikus, sem pedig görögkeleti, hanem szláv. A sándori szentkút a bunyevác és a szerb nép testvériségének a jelképe." Meggyőzédésünk azonban, hogy már ebben a korai időszakban sem kizárólag a szerbek és a bunyevácok jártak engesztelődni Máriához, hanem a környékbeli magyarok is. Jelentősége az első világháború után növekszik, ekkor már több ezer hívő látogatta a körzetből.

írásos adatokat a szabadkai Történelmi Levéltárban (a továbbiakban TLSz) tehát nem találtunk a kezdeti időszakról. Az első jelentősebb irat 1925-ben keletkezett, melyben a sándori pravoszláv egyház arra kéri a város szenátusát, hogy három kapa földet ajándékozzon a plébániának a Vodica közelében, hogy ott fölépíthessék a gondnok lakását. A beadvány első része érdekes számunkra, mert kiderül belőle, miért jártak a görögkeleti vallásúak a Vodicához: "A szenátus tagjai is tudják, hogy Sándorban van egy Vodica, melyet a mi népünk is tisztel, mert szent helynek tartja. Ha beteg, ha bajban van, vagy lelki vigaszt keres, akkor látogatja. Különösen sokan jönnek Nagyboldogaszonykor a slavára." (TLSZ.F: 2.11.23/1925) A városi tanács egy év múlva teljesíti a hívők kérését.

Két év múlva a katolikusok is hasonló kéréssel fordulnak a városhoz. A nem túl udvarias hangú beadványt a kéri templom plébánosa, BlaSko Rajié nyújtotta be. Megjegyzi, hogy a katolikus lakosság számarányának megfelelően nyolc láncnyi földre tarthatna igényt, de a hívők megelégszenek egy láncnyi földterülettel is. ) A beadványból kitűnik, hogy ebben az időszakban már nemcsak pravoszláv, hanem katolikus szertartá62