Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Mándics Mihály: A bácskai bunyevácok hitélete
menti ún. fogadalmi kereszt mellett haladt el, megálltak és Szűz Mária tiszteletére egy rövid fohászt mondtak. Általában az út menti fák árnyékában étkeztek, ahol szundikálni is lehetett. Volt, aki egész idő alatt virrasztott. A búcsú helyén gyónásáldozás, ima, fohászkodás, ünnepi mise prédikációval és stációjárás volt a program. Hazaindulás előtt kis ajándékokat, búcsúfiát vásároltak. Általában egy-két napi tartózkodás után indultak hazafelé. Az otthon maradtak pontosan tudták, mikor érkeznek haza, így a falu széli Petrlty-féle keresztnél (pléh Krisztus) a hozzátartozók már várták a processziót. Együtt mentek a templomig, ahol harangszó fogadta őket. Onnan széledtek szét aztán ki-ki a maga családjához. Szájhagyományként maradt fenn a kis versike: „U Jud idem, Sunku jidem, kad iz Juda, da j’ i duda” (Gyüdre menet sonkát eszem, hazafelé fáról epret). Ma már külön járatú autóbuszokkal zarándokolnak a hívők a plébános szervezésében. Sokszor több településről közösen. így juthatnak el a hívők nemcsak a megyén kívülre, hanem az ország határán túlra is: pl. Esztergomba, Rómába, Pádu- ába, Medjugorjéba, Csíksomlyóra. A körmenet is a hívők áj tatosságaihoz tartozott, amiről nem illett távol maradni. Évente kétszer került erre sor, mégpedig a Húsvéti feltámadáskor és Úrnapkor. A körmenet élén a kisiskolások haladtak, őket követik a fehér ruhás Mária-lányok (hatból kettő bunyevác), akik Szűz Mária szobrát vitték. Utánuk ment a pap a baldachin alatt az Oltárszentséggel. Ezután következtek az elöljárók, a nők, a férfiak, a templomi ülésrend szerint. Ilyenkor a fúvószenekar sem maradhatott el. A körmenetet harangzúgás kísérte a kijelölt útvonalon végig, ahol minden ház ablakában égő gyertyák fénylettek. Említésre méltó, hogy több településünkön, főleg, ahol a németek voltak többségben a századforduló táján, az ún. utcafrontos házaik végében az egyeztetésnek megfelelően négy ún. Úrnapi oltárkápolnácskát építettek ki az úrnapi körmenet (brsáncseva) megállóhelyeinek. A kápolnácskákat nemzetiségek szerint osztották el, így régen anyanyelven történt a celebrálás. Külsőségekben nem volt ilyen pompás, de népes hívősereget vonzott a félünnepnek számító Búzaszentelő (Márkovo), régebben Szőlőszentelő és a Keresztjáró napok körmenete is. Amikor még a falu népe együtt ájtatoskodott, akkor az ima és a szenténeklés felváltva, előzetes egyeztetés alapján magyar, német és bunyevác nyelven hangzott el mindenki legnagyobb megelégedésére. A mai kor fiataljai - az utódok - sok mindent már másképpen látnak, de azért érdeklődéssel, megbecsüléssel hallgatják és tisztelik őseik hagyományainak nagy részét. Időközben eltűntek a tanyák és a szőlőkunyhók is lakóikkal együtt. A hosszú időn át ható, lassú, de biztos asszimiláció is megtette a magáét, melynek következményeként az adott etnikumhoz tartozók közül mind többen rendelkeznek kettős identitással: egyaránt kötődnek saját etnikumukhoz és a többségi nemzethez. Ilyen körülmények között az élőkre kettős feladat hárul: emlékezni és emlékeztetni. Tennünk kell valamit azért, hogy napvilágra hozzuk az előttünk járt nemzedékek elfelejtett, kallódó örökségét, s általuk gazdagítsuk mai életünket, legalább egy fénysugarat hátrahagyva magunk után a jövő nemzedéknek. 160
