Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Hanem íme: már a papír közepin járok s még egyebet sem írtam keserves panasznál. Pedig első sorban hálát köllött volna adnom azért a levélért, a melyik öröm mellett olyan nagy szomorúságot is hozott nekem. Örültem: hogy az én üdvösségem mégse feledkezett meg rólam, mégis gondol néha a Gyula tanítójára, a ki neki is valamije tán. Végtelen jól esett az a meleg, igazán szerelmes hang, a melyik elömlött az egész levélen, megértettem azt is, a mit meg nem írt, a mit ki köllött olvasnom a sorok közül. Hanem az öröm ürömmel járt: látja, ha magának valami baja lesz, ha maga komolyan megbetegszik: akkor az én termésem elverte a jég: akkor az én érettségim, a mely elé pedig sokan néznek nagy várakozással, oda van! Ne attól féltsen, hogy sokat dolgoznám, hanem attól, hogy nem fogok csinálni semmit. Hogy megijesztett nemcsak engem: hanem mindnyájunkat! Vigyázzon magára, nem magáért, hanem énértem: ha magára vigyáz, az én kincsemre, az én boldogságomra, az én üdvösségemre vigyáz. Ne járjon könnyesen, s ne tanuljon éjjel-nappal. Tapasztalásból mondom: keservesen megadja az árát, mint a hogy én megadtam három évvel ezelőtt. Azután meg nincs is annak értelme, hogy maga agyon kínozza magát. Tudom én, hogy nincs maga arra rászorulva: kevesebb munkával is megfelel annak, a mennyi kell. Hallgasson rám, édes jó Ilonkám, az Isten áldja meg! Aztán a nagy munka, a szorgos tanulás mellett nem felejti el, a mire én itthon tanítottam? A mit együtt tanultunk, a konyhán, a thea főzéskor, én a maga szelíd szeméből, maga az én kevésszavú beszédembül, én a maga vállára hajtva a fejem, maga az én kezemet szorítva? Nem felejtette-e még el? De hiszen én talán már annyit is emlékeztetem rá, hogy egyszer unalmassá is válik? Hanem tudom, hogy magát mindennél inkább érdekli a Gyula sorsa: Trungelék, a tanítónők sorba gratulálnak neki. Mert, a mint hírlik, éppen az a dolgozata, a melyiknek a czímét még csak nem is sejtettük, a melyiket nem lehetett előre elkészíteni, a melyiket bent háromnegyed óra alatt készítettem el, mielőtt az enyimbe belefogtam volna: mondom, éppen ez a dolgozata, a magyar let*-jeles! Talán épen neki magának. A másik háromból is nagyon jól áll: hiszen mind a négy napon körösztül olyan közel ültünk egymához, hogy alig bírtunk egymástul írni. Most végtelen erősen be van a munkába fogva: reggel hattól tanul tizenegyig, délután kettőtől ötig, hattul fél- nyolczig. Nyolcz után egy órácskát látszat szerint Zuzska, de igazán a Gyula kedviért sétálunk. És a mennyiszer ezeken a sétákon fölemlítődik Ilonka, annak se szeri, se száma. Ahányszor én fölsohajtok, hogy: hej, Zuzska, jobb volna tehelyetted Ilonkával sétálni karon fogva, annak csak az Isten a megmondhatója. És Zuzska azzal vígasztal: majd a nyáron. És akármilyen munkába fogjak is: mindig megakaszt a munkám közben: majd a nyáron! És ha verset írok, a mondatom kellős közepin szétzavarja a rímet a fejembül ez a gondolat, hogy: a nyáron! Mindennek ez a refrainje: a nyáron! Jaj, kicsim, micsoda tündérélet lesz az! Nem lesz gondunk a kerek ég alatt semmire, senkire, csak egymásra! Aztán magunk is leszünk: Gyula, meg ez a béka Zuzska Szegváron lesznek az egész első hónapban. Óh, nem kívánkozunk mi akkor a menyországba, bár én nem! 28
