Somogyvári Ágnes et al. (szerk.): Településtörténeti kutatások - Archaelogia Cumanica 3. (Kecskemét, 2014)
Castrum Tétel program (Solt–Tételhegy) eredmények és perspektívák - Biller Anna Zsófia: Solt–Tételhegy feltárásának állatcsont leletei
ARCHAEOLOGIA CUMANICA 3 hasonlít a Dunakanyar-Buda régió húsfogyasztásához. Kevés madár és vadfaj volt a lelőhelyen. Az állatcsontokat tartalmazó 24 csontvázas sír anyagában a szarvas- marha fordult elő a legtöbb esetben, a sírok több mint felében, míg a kiskérődző és a sertés a sírok negyedében. Az ételmellékletek főként marhából és kiskérődzőkből kerültek ki, összetételükben a halottak neme közötti különbség nem mutatkozik (III. táblázat). Az ételmelléklet adása ebben a korszakban érdekes jelenség, és felveti annak lehetőségét, hogy a korábbi pogány hitvilág - a szokások szintjén legalábbis - esetleg tovább élt. A többi objektumban a sertés-kiskérődző-szarvasmarha- ló rangsor a jellemző. A házak tartalmazták a legtöbb csontmaradványt (IV. táblázat). A fajokat tekintve a gödrök és a házak hasonlóan gazdagok, és mindkét objektumtípus esetében a húsos végtagok csontjai a jelentősek. Arányaiban mindkettő esetén megfigyelhető a sertés-kiskérődző-szarvasmarha hármasa, amelyből a legtöbb a sertés. A gödrök feltételezhetően az ételhulladék tárolására szolgálhattak, a településen nem hevertek szanaszét állatcsontok. A házak állatmaradványai azonban inkább másodlagos helyzetűek, utólagos feltöltődéssel jutottak oda (V. táblázat). Az állatfajok alapvetően a korszakra jellemző képet mutatják, leszámítva, a prisca típusú kecskét, amely a korszakban igen ritka típus, valamint hogy a kutyák főként kistermetű- ek voltak, ami szintén nem jellemzője az Árpád-kornak. A vad fajok életmódjukból adódóan továbbra is fás, bokros, nyílt térséget is magukba foglaló területre utalnak. A prémes vadak elejtése fordult elő legtöbbször. A halak csontjai a folyóvíz közelségét mutatják, a fogoly a megművelt, mezős-bokros területeket jelzi. A középkori állatcsont-anyagban a kiskérődzők fordultak elő a legnagyobb számban, majd a szarvasmarha, a sertés és a ló. Az Árpád-korhoz képest valamivel több baromfi szerepelt. A vadállatcsontok száma szintén alacsony, azok főként a prémes vadak (róka, nyúl, borz) maradványai voltak. A nagyvadak közül csupán a vaddisznó szerepelt. A galamb előkerülése felveti a tenyésztés lehetőségét. A szarvasmarhák a brachyceros típusba tartozhattak, kecskék pedig a prisca típusba. A lovak között közepes és magas méretkategóriákat lehetett elkülöníteni. A kutyák esetében kicsi, közepes és nagytestű példányok voltak. A legtöbb csontmaradványt a gödrök, majd a kemencék tartalmazták. A fajokat tekintve a gödrök és a hombár a leggazdagabbak, valamint legalább 8 faj volt azonosítható az árkokból és a kemencéből. A hulladékgödrökben és az árkokban megfigyelhető a kiskérődző-sertés-szarvasmarha- ló rangsor. Az árkokba és a hombárba a feltöltődésük után, másodlagosan kerülhettek állatmaradványok (VI. táblázat). A vad fajok környezeti igényeinek ismeretében a középkorban is fás, bokros, nyílt térséget is magukba foglaló területtel számolhatunk. A vaddisznó előfordul mocsaras térségek közelében is. A vizes környezetre utal a halcsontokon túl a barátréce jelenléte, a megművelt, sík területekre pedig a fogoly, a fürj és részben a galamb is. A teljes leletanyagot tekintve a vadállatok igen hasonló környezeti képet tükröznek mind a három vizsgált korszakban. Erdő-mező-mocsár egyaránt volt a lelőhely közelében. Az állatcsont-anyag egészéhez képest kevés patológiás elváltozás arra utal, hogy az állatállományt jól tartották, illetve a beteg állatokat nem hagyták szenvedni, időben levághatták, amíg a betegségüknek komolyabb, csonttani tünetei nem alakultak ki. A középkori, diszlokációval gyógyult alkarcsontú kutya esetében feltételezhető, hogy gondozták az állatot. Egy középkori ló hátcsigolyáján lévő csontkinövések arra utalnak, hogy a lovat sokáig igyekeztek életben tartani, mivel jelentős értéket képviselt. A többi, húshasznú faj esetében a beteg állatokat egyszerűbb volt levágni, mint az ápolásukra gondot fordítani, hiszen úgyis ez lett volna a sorsuk. Az eszközök kopottsága alapján arra lehetett következtetni, hogy többségük hosszabb ideig használatban lehetett. A középkori anyagban előforduló ad hoc eszközök elsősorban az őskorra jellemző tárgytípusok. Ennek ellenére nem feltétlenül rétegkeveredés jelei, a fémek megjelenése után is használtak olykor kezdetlegesnek tűnő csont eszközöket a házkörüli munkában. Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom Dr. Bartosiewicz Lászlónak a halak, és a patológiák meghatározásában, valamint a fordításban nyújtott segítségéért, tanácsaiért, Dr. Alice Choykenak a csonteszközök, Dr. Gál Erikának a madárcsontok, Kovács Zsófia Eszternek a kisemlősök meghatározásában nyújtott segítségéért, Csippán Péternek pedig hasznos észrevételeiért. 216
