Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-04-18 / 16. szám

Melléklet a Losonczi Újság 16. számához. (1907.)

ezek helyébe egy kormánybiztost gyámul, hogy a tékozló várost a lejtőn való rohanásában feltartsa. Bizony, jámbor polgárok, ez megeshetik könnyen velünk is. Lesz majd 100—150°/,, pótadó s hozzá egy gondnok.

Nem akarjuk (P.)-nek önzetlen igazságérzetét elemezni, mert hisz világosan áll előttünk annak célzata, aki egy rettenetes drága és rossz villanyüzem átvételéhez akar hangulatot kelteni.

Nem akarjuk fejtegetni a felszerelések teljességét, mert hiszen mindenki előtt ismeretes az, hogy a vezetéktartó oszlopok korhadtak, s maga a vezeték gyenge és elégtelen.

Nem akarunk párhuzamot vonni — mint teszi (P.) — a tőzegrend szerű klozettekkel, mert az eddigi «drága» tapasztalatok már fényesen beigazolták, hogy a legjövedelmezőbbnek kikiirtölt vállalat is nyomasztó teherré, vagy legalább is sterilis befektetésre varázsolódik a városi kezelés mellett. (Az utóbbira példa az uj vágóhíd.) S ez okból nem is akarunk párhuzamot vonni más városok és Losoncz város gazdasági politikája között.

De igen röviden reflektálni óhajtunk (P.)-nek statisztikai kimutatására, amely szerint a holt bizonyosra vehető, hogy a villanyfogyasztók száma a jövőben emelkedni fog. A statisztikát így állítja fel:

lakosság bekapcsolt izzólámpák száma száma 1905. évben

Beszterczebánya 9500 7000

Eperjes 14447 7494

Igló 11000 4150

Kismarton 5000 4160

Reszinár (Szeben m.) 7000 6340

Losoncz 10000 3164

Nem tudjuk, helyes-e ezen statisztika. De vegyük annak, t. i. helyesnek. Mégis vállalkozni akarunk annak bizonyítására, hogy (P.) nem tiszta bort töltött cikkével a városi közönség poharába. Ismételjük, megengedjük, hogy a statisztika megfelel a valóságnak, de ennek dacára ezt így meztelenül odaállítani nem helyes. Ha (P.) tanult statisztikát, vagy ha legalább hallott ezen tudományról, úgy tudnia kellene, hogy a statisztika csak úgy tudja a maga tanulságait levonni, ha több adata van. Vagyis a jelen esetben úgy lehetne a statisztikával bizonyítani, hogy 1. Beszterczebánya, Eperjes, Igló, stb. városoknak bemutatja villamos fogyasztását pl. az 1903., 1904. és az előbbi években, s ebből megállapítja, hogy történt a szaporodás, 2. ha kimutatja, hogy az elmúlt években mely fogyasztás szaporodott, a köz- vagy a magánfogyasztás. Ezen adatokból nem bizonyságot, hanem legfeljebb hipotézist lehetne vonni Losonczra. De a statisztikának még más tényezőkkel is számolni kell. Azt is kutatás tárgyává kell tenni, hogy a különböző helyek viszonyai, körülményei egyezők vagy legalább hasonlatosak-e? Azt elismerjük, hogy egyenlő vagy hasonló viszonyok és állapotok mellett lehet jogosan következtetést vonni a jövőre. Megadta-e (P.) ezen viszonyok és állapotok ismertetését? Közölte-e (P.), mily anyagi helyzetben van Beszterczebánya, Eperjes, Igló stb. városok közönsége, mint erkölcsi testület? Szóllott-e egy kukkot (P.) arról, mennyibe kerül hektowattonként a villamos áram azokban a városokban? Tett-e említést arról, hogy meg vannak-e elégedve azokon a helyeken a világítással ? Szóllott-e arról, hogy a lakosságnak általában milyen az átlagos vagyonossága ? Ugy-e ezekről a legfontosabb kérdésekről mélységesen hallgat (P.)

Mi nem tanulmányoztuk a felsorolt városok villanyos világítási viszonyait, de — hogy egy kérdésre a sok közül kártyás műszóval feleljünk — blindre merjük állítani, hogy az áram hektowattonként ott nem kerül 8 fillérbe, s hogy az árammérő órák nem oly megbízhatatlanok ott, mint minálunk. Aztán meg az is figyelembe veendő, hogy vannak ennek folytán elegen már olyanok, akik a drága villanyt megunva, visszatértek a régi világítási módhoz.

(P.) elfelejti, hogy Losoncz lakosságát legnagyobbrészt hivatalnokok és iparosok teszik ki, s nem milliomosok, kiknek kis fizetésük és jövedelmük, no meg a magas adók mellett nem igen lesz ambíciójuk az, hogy Losoncz «ne maradjon el a fenti városok mögött a villanyfogyasztás arányában», hektowattonként 8 fillért számítva, s tényleg 16 fillért vagy még többet fizetve az árammérőknek a vállalkozók irányában való jóvolta folytán.

Bocsásson meg t. (P.), de számítunk ! Egy liter petroleum (ára 40 f.) produkál vagy 8 hektówatt villamos áramnak megfelelő fényt. Ugyanannyi mennyiségű fényt a Clárának 64 fillérért kell szolgáltatni. Azt mondaná ön erre (P.), igen

ám, de a petroleum büdös, a Clára pedig nem. Elfogadtuk ezt az indokot s elismerjük, hogy az a 24 fillér többlet megéri azt, hogy nem érezzük a petróleum-bűzt, de mit szól ön ahhoz (P.), hogy 8 hektó watt áram tényleg nem 64, de 80—90 100,

vagy még több fillérekbe kerül ?

Bizony, ismételjük, nincs jövője (P.) abbeli reményének, hogy a villanyos áramot fogyasztók száma szaporodni fog. Ellenkezőleg.

Ismételjük a Csendes figyelő» intelmét, ne üljünk fel semmiféle csábítgatásnak. Hadd boldoguljon a Clára úgy ahogy tud, hadd adja el másnak mesés kincseket rejtő vállalatát, de velünk ne próbálkozzék, mert mi már elégszer megégettük magunkat.

A losonczi izr. hitközség díszközgyűlése.

Ünnepélyes díszközgyűlésre gyűlt egybe f. hó 14-én a losonczi izraelita hitközség, hogy közakarattal hozott határozatát végrehajtandó, Schneller Károlynak, a hitközség érdemes elnökének arcképét leleplezze.

Nem külső fény és szemet kápráztató dísz, hanem benső összhang az érdemnek szívből fakadó igaz elismerésében, s a közhasznú, áldásos munkálkodás lelkes méltatásban avatták e napot a hitközség ünnepnapjává.

S ha a dicséretek áradata az ünnepelt férfiú jól ismert szerénységének hadat izent is, s vele a közönség így akarva nem akarva, becsületes harcba keveredett, e disszonanciát csakhamar kiegyenlítette, s megszüntette az a tapasztalat, hogy akkor, amikor valakivel szemben az általános szeretet és“ tisztelet jut uralomra, a szerénységnek harcképtelenségig küzdenie nem lehet, s a közügy érdekében is, elvi okokból háttérbe kell vonulnia.

A hitközség zsúfolásig megtelt tanácstermében a közgyűlést dr. Keszler Lipót alelnök vezette. Miután az ünnepélyre vonatkozó intézkedéseket ismertette, a mucsinyi Wohl R. Adolf vezetése alatt kiküldött héttagú bizottság kíséretében megjelent az ünnepelt hitk. elnök, s óriási tapsvihar és hosszantartó éljenzések között foglalta el a számára fentartott helyet.

Az éljenzés lecsillapultával dr. Keszler Lipót nemes eloquenciával hatalmas beszédben üdvözölte a hitk. elnököt.

Minden szava gyöngy, minden részlete remek, s a beszéd elejétől végig, valóságos tolmácsa, mondhatni varázsképe az egész gyülekezet érzületének.

«Nem jóbarátok szűk köre, — úgymond nem érdektársak önző csoportja vesz körül, hanem a hitközség minden egyes tagjának bizalma és szeretete».

«Nem a jelen pillanat magasztossága váltja ki szivünkből ezen érzelmeket, gyökeret vertek ezek bennünk azon napon, amikor Te hitközségünk élére állottál, hiszen azzal a nappal veszi kezdetét egyházközségünk gazdasági megújhodása».

«Te megörökítetted nevedet munkásságod eredményeivel, mi pedig hozzád való szeretetünket, nagyrabecsülésünket és hálánkat megörökítjük azzal, hogy a hitközség tanácstermét arcképeddel feldíszítjük. Feldíszítjük e helyet, jeléül azon érzelmeknek, amelyek ezen hitközség minden egyes tagját hozzád fűzik. Buzdításul fog e kép szolgálni mindnyájunknak, hogy a kötelességek férfias teljesítésében, az önzetlen, odaadó munkásságban, a vallásunkhoz való ragaszkodásban, Te utánad menjünk.»

A beszéd alatt lehullott a lepel a kitünően sikerült arcképről, újra felzúgott az éljenzés és tapsvihar, s csak nagy szünet után fejezhette be szóló a szavait.

Ezután főt. dr. Vajda Béla rabbi, ugyancsak szónoki lendületben és tartalmilag gazdag beszédben folytatta az ünnepelt hitk. elnök üdvözlését, kiemelve, hogy a hitközség pénzügyeinek rendezése mellett, az elnök a magasabb tekintetekről, azon eszményi célokról sem feledkezik meg, amelyek a zsidó hitközség tulajdonképeni rendeltetését képezik. A rabbi azon kívánatéval fejezte be beszédét, hogy az ünnepelt, aki a hitközség továbbfejlődésének alapjait szilárd kezekkel és mesteri szakértelemmel vetette meg, legyen az, aki az épületet magasba is vezeti.

Schneller Károly hitk. elnök, meghatottságául alig tudván maga fölött uralkodni, szinte elérzékenyülve köszönte meg a szólóknak és a közgyűlés összes tagjainak az iránta tanúsított ovációt, s az általa nem keresett kitüntetést.

Ezután Wohl R. Adolf az általánosan ismert ékesszólásával ecsetelte a lefolyt ünnepélynek a a hitközségre háramló nagy erkölcsi horderejét, s azt indítványozta, hogy az ünnepély kiegészitéseképen határozza el a közgyűlés, hogy annak minden mozzanata az elhangzott beszédekkel együtt, vétessék fel a jegyzőkönyvbe, s ennek másolata az elöljáróság összes tagjainak aláírásával díszkötésben adassák át az ünnepelt elnöknek örök emlékül. A közgyűlés az indítványt - természetesen — elfogadta.

Bankettről, magnum áldomásról a hitközség, elnöke intencióit szem előtt tartva, nem gondoskodott, arról azonban már nem tehet, hogy este — csupa véletlenségből — az elnök számos tisztelője ott termett a «Magyar Kifály» szállóban, valamint arról sem, hogy hosszú sorban, rövidesen odasorakozott a «Törley» csapat, mely pajkos céllal addig-addig mesterkedett, míg feloldván az összes nyelveket, a kedélyes társaság vasárnap hazamenni biz’ megfeledkezett.

HÍREK.

A régi vágóhíd.

(Beküldetett.)

T. Szerkesztő Ur!

D.

A minap, hogy elmélázva jártam-keltem a vásáron, egyszerre csak förtelmes hangok ütik meg az én parányi s jobbára szelíd, ábrándos suttogásokhoz szokott füleimet. Már-már vissza akartam ütni, amidőn egy szomorú s könyfacsaró látvány tárult szemeim elé. Egy körülbelül 8 esztendős, hófehér színű ökör állott az országút közepén és keservesen, szivettépően bőgött. Mellette állott a gazdája, aki piros, kicsiny keszkenőjével megható odaadással gyúrta könnyező szemeit. Az én szenvedők iránt táplált érzelmeim az algebra rendes szabályai szerint egyszerre köbre emelkedtek és részvétteljes — de hogy meg ne sértsem — gyöngéd érdeklődéssel tudakoltam fájdalmuk okát.

Az ökör rámvetette fájdalmas, szenvedő tekintetét és szólt:

Uram, önnek olyan rokonszenves arca van, hogy bizalmat és kebelbaráti érzelmeket ébreszt bennem. Hallgasson meg tehát. Nekem elkövetkezett a tizenkettedik órám. Úgy neveltségem, mint a kor szelleméhez való szoros alkalmazkodásom teljesen kibékít engem a múlandóság gondolatával. Halandó vagyok én is, ön is, mint mindenki. Én előbb, ön utóbb. Ebben már hozzám illő bölcsességgel megnyugodtam. Azonban tenger álmatlan éjszakát okozott nekem egy ábrándos gondolat, ami miatt lázasan vergődtem szalmanyoszolyámon, egy remény, amelyet az anyatejjel szoptam magamba s amellyel zsenge tinó koromban kecsegtetett az édes szülőm.

— «Örvendezz, bőgte lágyan, — édes gyermekem, mert ha majd nagy leszel s téged is elér az a sors, amely mindnyájunknak közös sorsa, te már nem leendesz áldozata egy átkos régi rendszer maradiságának, téged már egy nagy palotába vezetnek, ahol kristálytiszta lesz minden, ahol a dübörgő és zakatoló gépek zenéje kéjes mámorba ringat s fájdalom nélkül botiasz át a másvilágba.» De amint látja, minden reményem meghiúsult. Arra kérem tehát önt, akinek szemeiből látom, hogy velem együtt érez, s mert azt hiszem, hogy ön még sokáig fog élni, menjen el annak idején az uj vágóhíd zárkőletételének ünnepélyére s eme történelmi eseménynél úgy az én, mint a saját maga, nemkülönben a többi ökörtársaim nevében is emelje fel szavát s üdvözölje a pillanatot, mely örök száműzetést dörög a régi rendszerre, de egyszersmind hangos viváttal köszönti az újkor kezdetét. Szólt és szemébe könny szökött. De mind a szökés csak párosán járja, tehát az én szemembe is könny szökött s mélyen megindulva a következő választ intéztem hozzá:

Mélyen tisztelt és kedves ökör! Míg egyrészről hálatelt szívvel mondok köszönetét azon nem várt bizalomért, mellyel engem megtisztelt, addig másrészről fájdalommal kell kijelentenem, hogy ezen kívánságát nem igen tudom majd teljesíteni. Nem pedig azért, mivel előreláthatólag nem fogok mathusalemi kort elérni, mindazonáltal megnyugtatására kijelenthetem, hogy ha majd én is elkészülök ez árnyékvilágból, végakaratomnak egyik pontját fogja képezni az, amely szerint meghagyom utódomnak, hogy hagyja meg ő is utódjának, hogy az uj vágóhíd megnyitásánál