Levéltári Szemle, 70. (2020)
Levéltári Szemle, 70. (2020) 3. szám - Forrás és érték - Köcze László: Vállalati iratok gyűjtése: szabályozások és intézményi keretek a gépipar példáján I.
44 Levéltári Szemle 70. évf . Ilyen abszurd helyzet alakult ki olyan gépipari vállalatok esetében mint például a Ganz, a Csepel Művek vállalatai vagy a budapesti MÁVAG. A korabeli illetékességi kérdések ellentmondásait a későbbiekben sem sikerült megoldani, sőt az Új Magyar Központi Levéltár (ÚMKL) létrehozásával – különösen a fővárosi székhelyű vállalatok vonatkozásában – a problémák még látványosabbak lettek. A helyzet rendezésére kiadott 101/1975. KM utasítás alapján az ÚMKL-hez kerültek a minisztériumok közvetlen felügyelete és irányítása alá tartozó kereske fondjából lehetett megtudni, az állami irányítás és ellenőrzés következtében immár az irányító és ellenőrző állami hatóságok fondjaiból is megtudhatók. A fond forrásértékének ilyen viszonylagos kisebbedése következtében megtörténhetik, hogy valamely gazdasági szerv államosítás előtti fondja központi levéltárba kerül, ugyanannak a szervnek az államosítás utáni fondját ellenben a szerv székhelye szerinti illetékes területi levéltár őrzi. Félreértés elkerülése végett le kell szögezni, hogy ilyen esetekben csak látszólag van szó ugyanarról a szervről, annak államosítás előtti és utáni fondjairól. Tulajdonképpen két külön szervnek a fondjairól van szó, hiszen az államosítás utáni szervet nem tekinthetjük azonosnak az államosítás előttivel, még akkor sem, ha az államosítás tényén kívül semmiben sem különbözik tőle.” Ember, 1963: 14–15. (kiemelés a szerzőtől). Jól látható, hogy a korabeli levél tári értelmezésben az irányító szervek iratanyagában fellelhető legfontosabbnak tekintett (vállalati) adatok ugyanolyan értékkel és jelentéssel bírtak, mint az adott vállalat iratanyagában fellelhető információk, függetlenül azok keletkezésének körülményeitől és céljától. Ezek az adatok azonban sokkal inkább tekinthetők az alá- és fölérendelt szervek közötti kapcsolat, mintsem az adott vállalat (vagy intézmény) működésének kizárólagos adatainak. Az Ember által leírt szervezeti-kapcsolati kép nem volt más, mint az adminisztratív szervek korabeli törekvéseinek levéltári interpretációja, amely az irányítás alá vont vállalatokat csak egy egyszerű, passzív végrehajtó szerepben akarta láttatni, s ehhez jól illeszkedett az államosítás aktusának választóvonalként való deklarálása a vállalatok történetében – a diszkontinuitás ily módon való hangsúlyozásával is elidegenítve a vállatokat a saját múltjuktól és annak forrásaitól. A felosztás alapjait még a KGL-ben dolgozták ki az ötvenes évek végén a szovjet tulajdonba kerülés, az állami kezelésbe vétel és az államosítások „fordulópontjai” mentén, ld. Incze, 1960: 5–6. A korszakhatár kérdésétől nem függetlenül, a formálódó rendezési gyakorlat is számos problémát magában hordozott az államosítás előtti levéltárakat illetően. Az iratanyagok középszintű rendezése kapcsán ugyanis a későbbiekben rögzítették, hogy a vállalati iratokból a nyugdíjpénztárak, segélyező egyesületek, sportegyesületek, kulturális egyesületek, fogyasztási szövetkezetek, üzemi bizottságok, hadiüzemi személyzeti parancsnokok, igazoló bizottságok stb. irataiból külön fondot kellett kialakítani a már idézett 1972-es „Útmutató” alapján. A fondok különválasztása látszólag kevésbé tűnt kérdésesnek az OL Z szekciója esetében, mivel ott a rendezésnél a fondcsoporton volt a hangsúly, bár nem problémamentesen, de a tanácsi fenntartású őrzőhelyeknél ilyenek kialakítására nem került sor a XI. fondfőcsoportban. Ugyanakkor arra, hogy a levéltár kifejezést miért nem használták az összetartozó vállalati fondok kapcsán az alábbi magyarázat született: „a szervezeti alapon kialakított fondcsoportok magukon viselik a levéltár alapvető ismérvét, a fondképzők közötti szerves kapcsolatot. Hogy ezeket a fondcsoportokat mégsem nevezzük levéltárnak, noha több esetben már a konszern irattárában is együtt voltak, annak oka legfőképpen a fondképzők kapcsolatainak dinamizmusában, a tőkés gazdaság természetéből adódó változékonyságában rejlik.” Buzási, 1978: 7–8. A levéltár kifejezés használata kimondatlanul is a fondok szerves összetartozásának érzését keltette volna, elég csak utalni a családi levéltár fogalmára, míg a fondcsoport megnevezés egy neutrálisabb kifejezést takart. A levéltár és fondcsoport fogalmának bizonytalan használathoz ld. még Ember, 1982: 154–155. A kérdés mindemellett valószínűleg nem függetleníthető a politikai rendszer családról, ill. cégekről alkotott felfogásától sem, ennek elemzése azonban túlmutat jelen írás keretein. Köcze László
